Tisztes családapák ámokfutása

A pszichológiában vagy a szociológiában, de a laikus gondolkodásban is bevált szokás a dolgokat szakaszokra osztani. Így például az ember egyéni életútját, testi és lelki fejlődését is sokféle szempont szerint szakaszolhatjuk. A szakaszok közötti átmenetek pedig izgalmas, esetleg veszélyes, nyugtalan időszakot jelenthetnek, amikor sok, a jövőt meghatározó változás történik. Ilyen időszak a kamaszkor is a maga viharaival, kockázatkeresésével, gyönyörű és fájdalmas érzelmi hullámzásaival. Ha szélsőségesek a kilengések, akkor serdüléses válságról, pubertás krízisről beszélünk. Ha üggyel-bajjal túljutunk ezeken, akkor máris nyakig benne vagyunk a fiatal felnőttkor kihívásaiban. Nemrég írtunk ennek az időszaknak a tömegjelenséggé vált nehézségeiről.

A hagyományos menetrend szerint ezután néhány higgadtabb évtized következik, a produktív felnőttkor, a munka- és karrier valamint a család építésének időszaka, amit aztán majd felvált az időskor. Persze, mai körülményeink között ez az időszak sem tekinthető már nyugodtnak. Mindenesetre a szerencsés többség valahogy elnavigálja magát és szeretteit valamiféle stabilitás felé, állása és jövedelme van, lakik és gyermeket nevel, amennyire azt a körülmények engedik.

És ekkor jön az életközépi válság

Nevezhetjük ezt az időszakot, valahol a negyvenes évek közepétől, második fiatalkornak vagy éppen második felnőttkornak is. Az életközépi válság elnevezés (midlife crisis) Eliott Jaques pszichoanalitikus nevéhez köthető, aki arra figyelt fel, hogy az ilyen korú embereknél megváltozik az idő érzékelése. Míg korábban úgy tekintenek életidejükre, mint ami születésük óta eltelt, az életközépen megjelenik egy új perspektíva: az idő, ami még hátra van. Ha eddig azt leltáraztuk, mi minden áll még előttem, akkor mostantól egyre inkább úgy nézünk a lehetőségekre, hogy mi fér még bele az életembe. Ez a lélektani perspektíva váltás együtt jár egyéb változásokkal is. Az öregedés bizonyos apró testi jeleit egyre kevésbé tudjuk kirekeszteni figyelmünkből, esetleg már egy-egy komolyabb betegség is fogást keres rajtunk. Házasságaink is túljutottak már a felívelő szakaszon, a gyerekek esetleg már elmenőben vannak otthonról, előáll az "üres fészek" szindróma. Sok esetben ott vannak már a gondozást igénylő nagyszülők. Fel-felbukkan a gondolat, hogy mi is az, amit eddig elértünk, honnan hová jutottunk - és hogy hová tartunk. Mindez persze lehet egy érési folyamat része, de lehetnek ezek a változások fenyegetőek, nyugtalanítóak is. Ha izgatottan, fokozott aktivitással reagálunk rájuk, könnyen összekuszálódnak az addig viszonylag rendezett körülmények, kapcsolatok, előáll a krízis.