A pszichológus válaszolt

 

Tisztelt Doktor Úr!

Magam sem tudom, hogy segítséget várok-e, vagy csak egyáltalán szeretném leírni, ami foglalkoztat.

Öt éve szedek gyógyszert a pánikbetegségemre. Bánt, hogy 30 éves sem vagyok és gyógyszerfüggőnek nevezhetem magamat. Állításomat azzal tudom alátámasztani, hogy volt egy időszak (5 hónap), amíg nem szedtem semmilyen gyógyszert, de az ötödik hónap után olyan erős rohamom volt, hogy magam is megijedtem tőle. Ezt leginkább az váltotta ki, hogy elutaztunk nyaralni, ami másoknak felüdülés és boldogság, addig az nekem csupa aggodalom és szorongás. Már az út előtt éreztem, hogy valami nincs rendben, de reménykedtem, hogy a napfény és a tenger majd helyre rak. Hát nem rakott, az első három napot az ágyban töltöttem, semmit nem ettem, és lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy még a páromnak is csak bosszúságot okozok azzal, hogy így telik a nyaralás. A harmadik nap után is csak azért keltem fel, mert elővigyázatosságból vittem magammal gyógyszereket, felkészülve az eshetőségekre.
Kérdéseim a következők:
- lehet-e ebből a betegségből egyáltalán kigyógyulni és hogyan?
- lehet-e egyáltalán bármelyik gyógyszerrel gyereket vállalni?
- ha nem szedek gyógyszert és kibírom a terhességet és a szülést anélkül, nagyobb valószínűséggel eshetek utána szülés utáni depresszióba és nagyobb valószínűséggel fordulnék-e esetleg akár a gyerek ellen is?

Magamról még annyit, hogy teljesen rendezett anyagi körülmények között élünk a párommal, a családi hátterünk is "normálisnak" mondható. Kisebb gondok természetesen mindenhol vannak. A munkámmal elégedett vagyok és jó a kapcsolatom a munkatársaimmal és a főnökömmel is. Jogosan vetődik fel a kérdés, akkor mi okozza a tüneteket, mitől jelent meg egyáltalán a betegség és mikor. Az én válaszom a következő: a betegségem már egész kiskorom óta fennállt, ugyanis többször előfordult, hogy az ügyeleten kötöttünk ki egy-egy este vagy a gyermekklinikán a sokadik rosszullét után, az iskolából is hiányozgattam. Természetesen akkor ezt még nem állapították meg, hogy pánikbeteg vagyok, erre csak később, egyik rosszullétem alkalmával jött rá egy orvos. Azóta szedem a gyógyszert is.
Ami még felvetődhet problémaként, hogy édesapám ivott. Nem vert meg bennünket soha, volt pénzünk is elég, nem azt itta el, egyszerűen csak a légkör volt borzalmas, nagyon nehezen viseltem. És ami még rossz volt, hogy hónapokig normálisnak mondható volt a helyzet, aztán két hétig ivott, reggeltől estig, estétől reggelig. Volt, hogy csak az orvos segítségével tudtuk megállítani abban, hogy halálba ne igya magát. Aztán teljesen jó időszak következett. Új munkahely, új emberek, közel a gyerekek, négy-öt évig semmi baj nem volt. Én vagyok viszont az, aki megérzi a problémákat, az ő (apám) problémáit is és már előtte arról álmodom, hogy megint iszik, hogy megint részeg. Pár napig ettől rettegek, és akkor megint bekövetkezik, iszik egy napot, aztán vége, megint jó minden. Tudom, hogy neki sem könnyű, neki is vannak problémái, lehet, hogy ő is kezelésre szorulna, de lehet, hogy ő elég erős és megoldja egyedül.

Én nem vagyok erős. Néha döntésképtelen vagyok, és inkább rajtam uralkodnak, mint én másokon. Nem tudom, hogy ezek a gyermekkori élmények bántanak-e annyira, hogy pánikbeteg vagyok, vagy valami más. Ha ez, és erre rájöttem, akkor miért nem múlik el a betegség? Miért érzem meg, hogyha inni készül, ha alkoholmentes sört iszik, már attól összeszorul a gyomrom, gondolván azt, hogy kívánja az alkoholt.

Segítségét előre is köszönöm, várom válaszát.

Tisztelt Hölgyem,

levele alapján két gondolatom van. Az egyik az, hogy a pánikbetegség egy modern diagnózis, mindig is voltak szorongásos-depresszív tünetekkel bajlódó emberek. És ezeknek a szorongásoknak a hátterében jól megérthető emberi problémák vannak, nem pedig valamilyen rejtélyes betegség. A mai orvostudomány azt az utat választja, hogy az emberi problémákból betegséget csinál, arra pedig gyógyszereket ad. Ezt tapasztalta meg Ön is. A másik út, a problémák pszichológiai megoldása ugyan hatékonyabb, de több munkát és odafigyelést igényel, mind a szakember, mind pedig a páciens részéről, és úgy látszik, erre ma nehezen vállalkoznak.

A másik gondolat. Még ebből a rövid levélből is megérthető, hogy Ön attól is szenved, hogy mai napig "be van kötve" a család legbelsőbb érzelmi ügyeibe. Annak ellenére van ez így, hogy önállóan, külön él, saját élete van, illetve lehetne - de még ma is a szülei közötti problémával foglalkozik intenzíven, mint gyermekkorában. Csakhogy gyerekként ebbe belekényszerült, most pedig már elvben szabad lehetne. Tényleg rossz az, ha aggódni kell apja miatt, de valójában ezzel a sok szorongással egy picit sem segít szülein, viszont a saját életét igen csak megterheli. Az jut eszembe, hogy olyan ez, mintha azt gondolná, "nem érezhetem magamat egy pillanatra sem jól, hiszen az apám veszélyben van". Hát szerintem (többek között) ez állhat a panaszok hátterében, és erre kéne szakszerű segítséggel megoldást találni. A
gyógyszerek pedig, ha belső problémái megoldódnak, feleslegessé fognak válni.

Üdvözlettel
dr. Lust Iván