Még ha sokan betegesnek is érzik félénkségüket, ez nem betegség. Persze nem tévesztendő össze pl. a szociális fóbiával. Szociális fóbiában a személy folyamatosan szorong a társas helyzetektől és szerepléstől, míg a félénk ember, ha már "bemelegedett", akkor felbátorodik. A félénk ember vágyik a társaságra, csak fél tőle. A szociális fóbiás általában elkerülő viselkedést mutat. Sokszor keverik a félénkséget az introvertáltsággal is. Az introvertált ember egyszerűen nem kedveli a túl sok ingert, de nem félénk. Persze a félénkséggel igen gyakran együtt jár az introvertáltság. Aztán vannak bizonyos személyiségzavarnak nevezett betegségkategóriák, amelyekre lényegében az jellemző, hogy nem egyszerűen nehezített az emberekkel való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás, hanem inkább az érdektelenség vagy a gyanakvás és sértettség a gátja az emberekhez való közeledésnek.
A félénkség nemcsak temperamentum kérdése, hanem önrontó tanulási folyamat. A félénk ember kicsi korától állandóan megtapasztalja, hogy kudarcot vall társas és szereplési helyetekben, netán rossz közösségekben gúny tárgyává válhat. A félénk gyerek, majd félénk felnőtt élete állandóan elvesztett lehetőségek sorozata. Ezt ezért nem meri, azt meg azért nem vállalja, hozzá az elutasítástól való félelmében nem közeledik, emennek a közeledésével meg nem tud mit kezdeni. Egy vizsgálatban kiemelkedő tehetségű végzős egyetemisták életútját követték, és kiderült, hogy az életben a sikerességüket egyedül a beszédkészség döntötte el.