Ma kezdődik életed hátralevő része

A jövő ugyanúgy nem létezik, mint a múlt. Sőt a jövő elvileg még annyira sem létezik, mint a múlt, amelyről legalább emlékképeink vannak. A jövőről valójában fantáziáink vannak csupán, amelyeket sokszor mégis ugyanolyan reálisnak élünk meg, mint a múltbeli emlékeket. A jövőbe vetítünk rémképeket: magányt, betegséget, kudarcot, halált, aztán rémüldözünk tőle. Félelmeink célszalagként lebegnek előttünk, nincs más dolgunk, mint beteljesíteni őket. A gondolat teremtés. A gondolat valóság. Létező lenyomat a fejünkben, amitől már nehezen szabadulunk. A még meg sem történt jövő emléke. Lehet valamitől félni, ami még meg sem történt? Lehet, mert már megtörtént: a gondolat főpróba, aztán jöhet a megvalósítás. Aki elbukik, az lélekben már százszor elbukott annak előtte.

Mi különíti el a valóságost az elképzelt történéstől? Ha az agysejtek szintjén vizsgálódunk, a látvány ugyanazt a látókérget aktiválja, akár képzeljük, akár ténylegesen látjuk a dolgot. A hallásos hallucinációk alatt aktiválódnak a hallásért felelős agyterületek. Az elképzelt és kivitelezett mozgások ugyanazon agyterületeket aktiválják. Az álmokat, amikor benne vagyunk, leggyakrabban valóságnak éljük meg. Ha álmunkban megbántott valaki minket, még napközben is sokáig tudunk neheztelni rá. Álom és valóság, képzelet és valóság különválasztása nem is olyan egyszerű. Hogy ez a zavar nehogy bonyodalmakat okozzon, az evolúció gondoskodott agyunkban egy "kapcsolóról", amely az álmodás szakaszában gondoskodik arról, hogy izmaink teljesen petyhüdtekké váljanak. Különben lejátszanánk álmainkat. Michael Jouvet francia agykutató vagy ötven éve, macskákban átvágta az izomgátlásért felelős idegeket, és a macskák álmaikat álmodva eljátszották azt: képzeletbeli egereket cserkésztek be, rájuk vetették magukat stb. Embernél is előfordul ritkán az a kórkép, amelyben a beteg alvás közben lejátssza álmait, komoly veszélyeknek kitéve önmagát és másokat.

A képzelt és valóságos tapasztalások elkülönítése minden pillanatban agyunk bravúrja, ami soha nem sikerül tökéletesen. Valóság és fikció állandó kavarodásában élünk, és nincs igazán biztos pont, amely alapján igazán elkülöníthetnénk, mi az, ami megtörtént, amit csak hiszünk, hogy megtörtént, vagy még csak elgondoltuk, hogy történni fog. A "valóság", vagyis a jelen átélése minden pillanatban egy próbálkozás csupán, amiben elég egyetlen kis gikszer, és máris beléptünk egy másik, ugyanolyan hiteles valóságba. A fregoli-szindrómás beteg váltig hiszi, hogy rokonai, ismerősei "kicserélt" emberek, nem ők, csak olyanok. A Cotard-szindrómás beteg szent meggyőződése, hogy ő halott, teste bomlik, belső szervei hiányoznak. A valóság közmegegyezés tárgya, és amíg látszólag zökkenő nélkül tudunk egymással a "valóságról" kommunikálni, addig azt hisszük, a mi valóságunk közös a mások valóságával. Ez a látszólagos egyetértés azonban igen könnyen zátonyra fut, s a családi félreértések és perpatvarok sokszor példázzák azt, hogy nincs egyértelmű valóság, csak interpretáció. És a viták mindig azon folynak, ki értelmezi helyesen a közös valóságot és az abból levonható következtetéseket. Ugyanolyan hévvel tudja a férj hinni azt, hogy nem az ő dolga az aznapi mosogatás, mint ahogy a feleség hiheti, hogy de igenis a férj dolga volna az. Hiheti valaki szent meggyőződéssel, hogy ő nem volt sértő, a másik pedig mégis megsértődhet rá. A jóhiszemű félreértések és tévkövetkeztetések hátterében mindig az áll, hogy a látszólag közös valóság nem "közös" és nem "valóság". Valóság nincs, csak vágyakkal, tapasztalatokkal, gondolatokkal és érzésekkel átszínezett valóság-értelmezés van. Ha létezne egyértelmű valóság, nem kéne annyit magyarázni azt. A viták legtöbbször nem mások, mint a valóság-interpretációk közti egyeztetési próbálkozások, amik persze olykor pofozkodásig is tudnak fajulni. Mert a valóság nem csupán filozófiai kérdés, a boldogságunk múlik rajta.

A jövő - leszámítva a rajtunk kívülálló dolgokat - nem más, mint a szubjektíve megélt jelen előrevetítése és önbeteljesítő megvalósítása. De hogy mennyire szubjektív dolog még csak beszélni is a szubjektivitásról, a "rajtunk kívülálló dolgok" csak gyűjtőfogalma azoknak a történéseknek, amelyeket szeretnénk nem magunknak tulajdonítani. Vannak emberek, akik, ha jól mennek velük a dolgok, azt önmaguknak tulajdonítják, de vannak, akik a szerencsének. S fordítva, ha előbbiekkel valami rossz történik, külső hatásoknak tulajdonítják, míg utóbbiak önmaguknak. Van, aki úgy gondolja, a Sors az ő kezében van, van, aki úgy, hogy ő van a Sors kezében. Napóleon azt mondta, minden közlegény tarisznyájában hordja a marsallbotot, mert úgy vélte, saját üstökös pályáját önmaga rajzolta fel az égre. Történészek pedig rámutatnak, hogy ha nem lett volna Napóleon, lett volna helyette valaki más. A marsallbot tényleg mindenkinél ott van, de van, aki rossz tréfának tartja, van, aki leadja a talált tárgyak osztályán.