Pótolni lehet az elmaradt ölelést

A hetvenes években nagy port kavart kutatássorozat arra hívta fel a szakemberek és a szülők figyelmét, hogy a szülés utáni első percek történései meghatározóak a jövőre nézve. A vizsgálat eredményei szerint bizonyíthatóan abból az asszonyból válik érzékenyebb, jobb anya, akinek szülést követően a hasára tették gyermekét. Néhány éven belül kiderült, hogy ez az állítás nem állja meg a helyét. Ez utóbbi információ azonban már nem kapott akkora hangot, és sokakban máig él az a hit, hogy a szülés utáni babusgatás hiánya megpecsételi az anya és a gyermek sorsát.

Múltunkban a jövőnk?

Számtalan szülő már előre mély bűntudatot él át a tervezett császármetszés miatt, mások koraszülött vagy más okból elkülönített gyermekük érzelmi problémáit magyarázzák a szülőszobai összebújás hiányával. A korai kötődés elmélete tehát nem is olyan ártalmatlan, mint ahogy azt első pillantásra gondolnánk. Szerencsére a legtöbb anya a saját bőrén tapasztalja: ahogy múlnak a hónapok, egyre erősebb szálak kötik gyermekéhez, függetlenül attól, hogy magához ölelhette-e az újszülöttet a szülőszobán vagy nem.

Tudósok tévúton

Mi zajlik le az anyában és a gyermekben a szülést követően? Mi befolyásolja a kötődés képességét? Van-e jelentősége egyáltalán a szülés utáni eseményeknek? Ezekre a kérdésekre keresünk választ a téma irodalmában jártas szakember segítségével. Dr. Gervai Judit kutatásvezető, az MTA Pszichológiai Intézetének munkatársa kalauzol bennünket a tudomány dzsungelében.
- Egyes kutatók, akik a korai kötődést vizsgálták, alapvetően hibás feltételezésből indultak ki: úgy gondolták, hogy az állatvilágban felismert törvényszerűségek egy az egyben "ráhúzhatók" az emberi fajra is. Régóta tudjuk, hogy sok emlős - főleg a nagy csoportban együtt élő és egyszerre ellő patások - esetében nagyon fontos, hogy az anyaállat szülés után közvetlenül végigszagolgassa, lenyalogassa a kicsit. Ha ezt a folyamatot valami megzavarja, akkor az anya elutasítja újszülöttet, így az óhatatlanul elpusztul. A kutatók azt gondolták, hogy az embernél is tetten érhető egy rövid időszak a szülés után, amikor az édesanya különösen fogékony a gyermekére. Szerintük, ha szülés után közvetlenül nem alakul ki bőrkontaktus a gyerek és az anya közt (tehát a babát nem teszik pucéran a mama hasára), az anya-gyerek kapcsolat visszavonhatatlanul megsérül. Az ember azonban nem kecske. A mi társas kapcsolataink alakulásában hatalmas szerepet játszik a tanulás, az állatokéban viszont az előre programozott, ösztönös viselkedésformák dominálnak. Az "emberanya" igen bonyolult teremtmény: gyermekéhez fűződő viszonyát nagyon sok minden alakítja, ezek közül csak egy a szülés utáni korai kapcsolatteremtés, ami kétségtelenül megkönnyíti a szoros kötelék kialakulását, de ha mégsem kerülhet rá sor, az nem jelenti azt, hogy valami helyrehozhatatlan hiba történt. Mai ismereteink szerint semmi sem indokolja a szorongás vagy a bűntudat felkeltését azokban az anyákban, akiknek nincs módjuk azonnali kapcsolatfelvételre a babával a szülés után.

Vajon hogy csinálták őseink?

Ha az ember természetes viselkedésformáit szeretnénk feltérképezni, a legjobb, ha betekintünk egy vadászó, gyűjtögető életmódot folytató "primitív" törzs életébe. Joggal feltételezhetjük, hogy a kőkorszaki körülmények között élő közösségek tagjai úgy szülnek, nevelik a gyerekeiket, mint őseink az emberi kultúra kialakulásának hajnalán. Talán meglepő, de a szülésen épp hogy átesett asszonyok viselkedése nagyon is eltér attól, amit várunk. A Kung törzs asszonyai például a mi szemünkkel nézve jó anyák. Újszülöttjüket magukhoz ölelik, később is szinte folyamatosan a testükön tartják, a szopásban soha nem gátolják a kicsit: az "étkezés" teljesen önkiszolgáló rendszerben működik. Máshogy van ez "néhány faluval arrébb" a pigmeus nagycsaládokban. Szinte nem is tudni, ki kinek a gyereke. Minden asszony minden porontyot gondoz. Szülés után még véletlenül sem adják oda a csöppséget édesanyjának. Hitük szerint ártana neki, ha a saját anyját látná meg először, és az ő emlőjéből szopna. Az újszülöttet tehát egy másik anya mellére teszik szülés után.
Ha a korai kötődés elmélete megállná a helyét, a bemutatott törzsek csupa lelkileg sérült emberből állnának, pedig ez a mi szemünkkel ridegnek tűnő újszülöttkori bánásmód nem okozott személyiségtorzulást.

Ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is!

- Annak ellenére, hogy már tudjuk: a hetvenes évek kutatói túlzott jelentőséget tulajdonítottak a korai kapcsolatteremtésnek, nagy hiba lenne azt állítani, hogy jó az a régi szülőszobai gyakorlat, hogy az egészséges csöppséget is csak felmutatják, azután megfürdetve, szépen felöltöztetve, divatosan megfésülve a csecsemőosztályra szállítják vagy inkubátorba teszik. (Becsületből itt meg is kell jegyeznünk: tulajdonképpen a "tévútra tévedt tudósoktól" nem csak egy hibás elméletet kapott a világ, hanem nekik köszönhetjük a szülészetek humanizálásáért küzdő mozgalmak megerősödését is.) A korai kontaktus nem záloga a jó anya-gyerek kapcsolatnak, de kétségtelenül megkönnyíti a kezdetet. A minél korábbi kapcsolatteremtés biztosításának igazán a hátránnyal induló - koraszülött vagy sérült - gyermekek esetében van nagy jelentősége. Az ő esetükben valóban arra kell törekedni, hogy a szülő minél korábban a kicsi mellett lehessen. A klinikai tapasztalatok szerint azokon a szülészeteken, ahol a koraszülötteket nem inkubátorban tartják, hanem az anya mellkasára fektetik, sokkal kevesebb a "kórházban felejtett" baba, sikeresebb a szoptatás. A "kengurumódszer" főleg olyan asszonyok esetében bír nagy jelentőséggel, akik maguk is rossz szociális háttérrel rendelkeznek. Az ő esetükben a korai kapcsolatteremtés biztosításának hiánya akár drámai eredményekkel is járhat.

Sződy Judit

Ajánlat

Budapesti családvizsgálat
A vállalkozó családok folyamatosan bekapcsolódhatnak a babák testi és lelki fejlődésével foglalkozó kutatásokba.