Détár Enikő: Akarom, hogy szeressenek!

Enikő férjével, Rékasi Károllyal

- Nemrégiben láttalak egy reggeli műsorban. Azt nyilatkoztad, szakmailag még nem érzed magad a helyeden, s inkább ismert színésznő vagy, mint nagy színésznő. Hogyan értetted ezt?

- Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, vissza kell mennem Ádámhoz és Évához. Kislánykoromban sokféle ambícióm volt - lettem volna orvos, pszichopedagógus... már nem is emlékszem, mi minden. A Színművészeti Főiskolára sem az igazi elhivatottság hajtott - nem tudtam akkor még, mit jelent színésznek lenni. Ellenben nagyon pontosan fölmértem, hogy lusta disznó vagyok, aki nem lesz képes keresztülvergődni egy egyetem 4-5 évén. A Színművészeti inkább bulinak tűnt, mint komoly munkának. Másodszorra vettek fel, zenés osztályba. Nem tudtam igazán sem énekelni, sem táncolni, csak fejlesztgettem magamban ezeket a képességeket. Persze nem törtem össze magam a nagy igyekezetben, sőt majdnem kirúgtak. Már az első évben megismerkedtem Rékasi Károllyal, és onnantól kezdve igazából csak ő érdekelt. Hihetetlenül link voltam, és tulajdonképpen az is maradtam - egészen a lányom születéséig. Akkor a felelősségérzettel együtt ébredt fel bennem a hivatástudat. Színésznőnek lenni addig csak annyit jelentett számomra, hogy nagyon jó dolog forgatni, bulizni, szerepelni, jól kinézni.

- És azóta?

- Azóta a színészet már jelent egyfajta szolgálatot, elhivatottságot is. És keresgélni kezdtem az utamat. Sok helyen, sokféle szerepet játszottam, és bárhol lépek fel, megbecsülnek, jól bánnak velem, a sajtó érdeklődik irántam. Egy dolog azonban eddig bennem ragadt. Szeretnék prózát játszani, szeretném megmutatni a komolyabbik arcomat is, amit csak kevesen ismernek. Tisztában vagyok vele, hogy elsősorban nem ebben a műfajban van a pénz és népszerűség, sőt, még az is lehet, hogy nem okozna akkora örömet, amekkorát várok tőle. De vágyom rá, hogy megpróbáljam. Kicsiben már el is kezdtem. A férjemmel összeállítottunk egy pódiumestet. Éjszakákon át a konditeremben tervezgettük, szerkesztgettük, mire végre összeállt ez a sajátos előadás. Témája a Férfi és a Nő, a születéstől a sírig. Mi vagyunk a gyerekek, az apuka, az anyuka, a szerelmesek, a szeretők, a halál.

- Milyen volt a közös munka?

- Nem volt zökkenőmentes. Máshol tart a szakmai kapcsolatunk, mint az emberi. Keveset volt alkalmunk együtt játszani. Persze, 18 és fél éve vagyunk egy pár, megéltük a magunk mennyországait és poklait - ismerjük egymás legapróbb rezdüléseit is. Ez azért sokat segített.

- Szépek vagytok együtt. Igazi álompár.

- Jaj, de utálom ezt a jelzőt! Olyan mézes és álszent. A mi házasságunkban is akadnak konfliktusok, néha mi is harcolunk, küszködünk egymással. Csak éppen túl tudunk jutni ezeken a hullámvölgyeken, mert szeretjük egymást. Nincs ebben semmi álomszerű - ez egy normális, szép emberi kapcsolat. Persze, én is idealista vagyok a magam módján, arról ábrándozom, hogy együtt éljük le az életünket, öregen fogjuk egymás kezét, unokákkal, kutyákkal, macskákkal, meg az összes többi cuppogós, szentimentális járulékkal, amit az ember ilyenkor oda szokott képzelni. Rémesen hangzik?

- Soha rémesebbet! És minden esélyetek megvan rá.

- Azért ehhez sok mindennek teljesülnie kellene. Mert közbejöhet bármi - betegség, halál, sőt egy másik nő vagy férfi. Nem merem kijelenteni, hogy a mi közösségünk szétbombázhatatlan, hiszen körülöttünk rendre bomlanak fel a házasságok. Ráadásul az a tapasztalatom, ha az ember valamire kimondja, hogy "én ezt aztán soha", azt az élet előbb-utóbb feladja leckének. Sosem felejtem el, mennyire elítéltem az olyan nőket, akik terhesen állnak oltár elé. S mekkora fintora volt a sorsnak, hogy én is "olyan nő" lettem, és fejemen mirtuszkoszorúval, hasamban a gyerekkel fogadtam örök hűséget Karinak.

Azóta sokkal toleránsabban közeledem másokhoz is. A barátnőim szerint igazi "Tompika Királynő" vagyok - nagyon nyitott, türelmes és elfogadó. Megbocsátani viszont nehezen tudom, ha ezzel visszaélnek - akkor belülről leengedem a zsilipet. Ezt általában észre sem lehet venni a viselkedésemen, csak éppen az illető többé nem tud közel férkőzni a lelkemhez.