Détár Enikő: Akarom, hogy szeressenek!

Vágólapra másolva!

házasság Détár Enikő címlap

- Vissza tudsz emlékezni életed első igazi nagy traumájára?

- Egészen tisztán - pedig mindössze másfél éves voltam. Édesanyám a születésem előtt elveszített három gyereket, én tehát egy nagyon várt csemete voltam. Boldog, jó körülmények között élő, haladó gondolkozású családba születtem bele. Aztán egyszer csak jött egy politikai zűr, és édesapámat börtönbe csukták. A család szétesett, a barátok elfordultak tőlünk. A faluban egyetlen család állt egyáltalán szóba anyámmal, aki akkor már terhes volt a húgommal. Néha egészen váratlan helyzetekben bevillan egy-egy emlékfoszlány ezekből az időkből - fekete-fehérben, békaperspektívában. Az ember nem is gondolná, hogy ezeket a korai történéseket is elraktározza az agy.

- Milyen kislány voltál?

- Rosszcsont, link, szeleburdi. Mindenkinek megfelelni akaró, kicsit kövér, csúnyácska és rettentően izgága. Hogy nyelvet tanuljak, Egerbe írattak általános iskolába a szüleim. Eleinte sokat csúfoltak, parasztoztak, noha mindkét szülőm diplomás volt. Végül kivívtam magamnak, hogy befogadjanak és megszeressenek, de a tüske mindvégig bennem maradt, a tudat, hogy ilyen nehéz volt elfogadtatni magam. Szóval zűrös gyerek voltam.

A családommal bohém életet éltünk: időnként kocsiba ültünk, és utazgattunk; elmentünk hét közben vacsorázni, sátorozni, kirándulni. Volt egy szolgálati lakásunk, egy autónk, valamennyi ruhánk, de semmi másunk. Aztán 16 éves koromban, egy autóbalesetben elveszítettem apukámat. A szolgálati lakást elvették tőlünk, egy 56 négyzetméteres panelba költöztünk anyámmal, a húgommal, a nagyszülőkkel, az örökké lihegő pulikutyával és a macskával. Szóval ismét beköszöntöttek a nehéz évek, de az egészet valahogyan átszőtte egy jellegzetes közép-kelet-európai humor, egyfajta könnyes röhögés. És visszamaradt sok feldolgozatlan élmény, frusztráció is, ami furcsa időpontokban, furcsa formákban mutatkozott meg.

- Például?

- Tizenéves koromtól kezdve, Gigi lányom születéséig bulimiás voltam. Akkoriban még nem volt ennyire "divatos" betegség, és én azt gondoltam, csak nekem van ilyen problémám. Először főiskolás koromban olvastam ezzel kapcsolatos szakirodalmat. Rettenetesen szégyelltem! És nem tudtam vele mit kezdeni, egészen addig, amíg terhes nem lettem. Akkor önerőből leküzdöttem, gondolván, hogy a gyerekem egészségét nem veszélyeztethetem ezzel az őrülettel. Volt olyan időszak is az életemben, amikor sikertelennek éreztem magam a pályámon. Nem nyúltak felém kezek, nem akadályozták meg, hogy elmenjek a könnyebb ellenállás irányába. Nem volt miből megélnem, így az éjszakában, hatalmas asztalokon, bikiniben, neccharisnyában táncoltam. Úgy éreztem, ezt senki rajtam nem kérheti számon, mert egyéb lehetőségeket nem kaptam.

- Sok viszontagságot éltél át. Megkeményedtél?

- Erősebb lett bennem az életösztön, ugyanakkor a mai napig nagyon érzékeny vagyok. Ha bántanak, abba belehalok. Ilyenkor napokig nem tudom összeszedni magam. Nekem fáj, nagyon fáj, ha nem fogadnak el. Akarom, hogy szeressenek! És sokat képes vagyok érte megtenni. A legapróbb faluban tartott előadáson is önmagam legjavát igyekszem nyújtani, nem fordítok rá kevesebb gondot, mint amikor Olaszországban tízezer embernek éneklek. Egy kultúrház deszkapadlóján is képes vagyok mezítláb ropni, és ilyenkor fütyülök rá, hogy szög megy-e a lábamba. Ez egyben önzés is a részemről, hiszen azt remélem, ha többet adok, akkor többet fogok kapni is.

- Tudsz keményen visszavágni, ha megbántanak?

- Tudok, de csak fáziskéséssel. Előtte húzom az időt, mert hátha közben, aki megbántott, megszeret, és akkor, ugye, felesleges a visszavágás. Jó kis megoldás, nem?