Mamisuli: a határok kereséséről és a túlzott ragaszkodásról

Kislányom áprilisban töltötte be a negyedik életévét. Nagyon okos, és minden tekintetben jól fejlett gyermek, tehát nem a képességeivel van a probléma.

Néhány hete azonban mintha kicserélték volna. Amikor kérek tőle valamit, a válasza automatikusan: NEM. Amikor ő szeretne valamit, azonnal követelőzik, hisztizik, toporzékol. Egyáltalán nem fogad szót, az esetek többségében még csak válaszra sem méltat. Amikor én fegyelmezem, az apukája után sír, amikor az apja próbálkozik, akkor utánam.

Már lassan ott tartunk, hogy nem lehet vele kimenni az utcára sem, mert állandóan jeleneteket rendez. Sem a szép szó, sem a fenyegetés nem használ. Kisebb korában is volt ilyen probléma, de akkor megoldódott azzal, hogy vagy ráhagytam, vagy beküldtem a szobájába "gondolkodni", és néhány perc után megnyugodott, minden rendben volt. Most már viszont az egész családot úgy ugráltatja, ahogy az ő kénye-kedve kívánja.

Este nem akar lefeküdni (eddig gond nélkül este 9-kor elaludt), reggel nyafog, mert persze fáradt. Egyébként velünk egy szobában és egy ágyban alszik, ami nem gond, mert így mi is nyugodtabban alszunk. Viszont amikor két napja este 45 percnyi altatás után kitalálta, hogy ő mégsem a helyén alszik, hanem kettőnk között, és addig nem fejezte be a hisztit, amíg ez meg nem történt, akkor elszakadt a cérna. Lehet, hogy nem kellett volna engedni neki?

Lehetséges, hogy túlreagálom a dolgokat, de pillanatnyilag teljes kudarcnak érzem a gyereknevelést. Sajnos előfordul az is, hogy a férjemmel nem értünk egyet, és a gyerek előtt "egymás alatt vágjuk a fát". Én próbálok következetes lenni, és néha igenis szigorú, de a férjem más. Az ő véleménye szerint mindent a gyerekért - amiben igaza van, csak kicsit túlzásba esik.

Sajnos a férjem családjának elég akaratos és makacs természete van, és ezt teljes mértékben örökölte a kislányom is.

Azt azonban nem gondoltam, hogy ennyire kezelhetetlen lesz a helyzet, és sajnos most már ott tartunk, hogy napi rendszerességgel veszekszünk a férjemmel, illetve felváltva a gyerekkel. Próbálunk türelmesek lenni, de sajnos nem mindig sikerül. Ez a helyzet senkinek sem jó, nagyon szeretnék rajta változtatni, de nem látok kiutat.

Kedves Vanda!

Elég jól látod a probléma lényegét. A lányod (épp egyidős az enyémmel) a határokat keresi, amit nem adtok meg neki. Sajnos ilyen háttérrel elég nehéz is biztosítani, ha még ti magatok sem tudjátok eldönteni, hogy hol húzódjanak. A "mindent a gyerekért" szemlélettel nem értek egyet, legalábbis abban a formában nem, ahogy a legtöbben értelmezik.

Sokan úgy gondolják, hogy a jó szülő mindent megad a gyerekének, amit az megkíván, és mindenben enged neki. Azt elfelejtik, hogy egy gyereknek még nincsenek tapasztalatai és megfelelő tudása ahhoz, hogy maga szabjon önmagának korlátokat az ésszerűség határán belül. Meg kell tanulnia önmagát korlátozni, elfogadni, hogy vannak dolgok, amelyekhez nem juthat hozzá, hogy vannak helyzetek, melyekben tekintettel kell lenni másokra (például a szülőkre), hogy türelmesnek kell lennie időnként, ki kell vária dolgokat. A nagybetűs életben sem szabad mindent, nem kap meg rögtön bármit, tapintatosnak kell néha lennie
és időnként le kell győznie vágyait. Ennek a megtanulását már akkor meg kell kezdeni, amikor mászó korában megpróbálja megkaparintani a varrósdoboz tartalmát, vagy ki akarja borítani a konyhaszekrényből a meisseni porcelánt.

Nem az a megoldás, hogy mindent elpakolok a gyerek elől, és telerakom a lakást méregdrága biztonsági őrző-védő felszereléssel. Nem a kísértést kell megszüntetni, hanem meg kell tanítani rá, hogy van amit szabad, van amit nem. És itt jön a hogyan: határozottan, kitartóan, higgadtan és nem durván.

Csak azt tiltani, amit tényleg nem szabad - de azt következetesen. Nem ráhagyni, nem megbüntetni, hanem az ő nyelvén (saját megértési szintjén) röviden elmondani, hogy mit nem szabad, és miért. Ez egyszerűen hangzik, de persze a szülő temperamentuma és lelkiállapota eléggé megszabja, hogy kivitelezhető-e a dolog. Mindenesetre törekedni kell erre mind a két szülőnek. Valahogy megegyezésre kellene jutni, mert a gyerek semmit nem érez meg jobban, mint a bizonytalanságot, és azt is kihasználja, ha tudja, hogy a szülők között ezzel vitát gerjeszthet. Azt is jól tudja, hogy ezzel a viselkedéssel tud irányítani titeket: meg vagytok félemlítve. A gyerek hordja a kalapot. Ha tényleg tarthatatlannak tartod a helyzetet, javaslom, hogy keressetek fel egy családterapeutát, mert ebben a problémában mind a hárman egyformán benne vagytok. Jó lenne a dolgot kibillenteni valamerre.

Szia: Judit