Mamisuli: kamaszokról és gyermeki fantáziákról

Hosszú kapcsolatból lépünk ki én is, és a párom is, akivel új életet szeretnénk kezdeni. A barátom kisebbik lánya, aki épp most lépett a kamaszkorba, velünk szeretne élni. Ez az elhatározása engem hatalmas örömmel tölt el, mert attól féltem, hogy szóba sem akar majd állni velem. De egyben meg is lepett, és félek, hogy elrontok majd valamit, és meggondolja magát. Én nagyon szeretném, ha velünk élne, és az apja még jobban szeretné.

Talán tudnak segíteni néhány jó tanáccsal. Mi az, amit biztosan ne tegyek, és mi az, amit biztosan meg kell tennem, hogy olyan kapcsolatba kerüljek vele, amely segít abban, hogy kölcsönös szeretetben és tiszteletben éljünk? Van neki édesanyja, tehát nem helyettesíteni szeretném, sem pedig a helyébe lépni. Jó ötlet lenne, ha tegeződnénk?

Kedves Mariann!

Úgy gondolom, hogy ebben az esetben a lényeg a megfelelő hozzáállás, amivel - a levél alapján - nincs baj. Igazából konkrét receptet nem lehet írni, hiszen nagyon sok függ például attól, hogy milyen a kapcsolat apa és lánya, és anya és lánya között. Mi lehet az oka, hogy a gyerek "otthagyja" testvérét és édesanyját, és egy bizonytalan, ki nem próbált új helyzetbe vágyik, ahol a biztos pont "csak" az apa. A "csak" szóval nem akarok megsérteni senkit, pusztán annyit fejeznék ki, hogy a gyerekek többnyire az anyai fészek biztonságát választják, ha rajtuk múlik, bár kamaszkorban könnyen megeshet, hogy éppen ettől szeretnék távol tartani magukat.

A lényeg az, hogy mindenképpen lehetséges, hogy meggondolja magát a kislány, attól függetlenül, hogy ön "jól" vagy "rosszul" csinálja a dolgokat, de az is lehet, hogy végképp az önök családjában marad. A kamaszkor eléggé hasonlít a három év körüli dackorszakhoz, amikor nem éppen az észérvek írányítják a gyerek érzelmeit, viselkedését. Ilyenkor persze még hozzáadódik egy nagy adag kritikai szellem és igazságérzet, de hiányoznak a felnőttkori gátak és az önismeret (ezek most vannak alakulóban). Többnyire nem könnyű egy kamasszal együtt élni - külön művészet elérni, hogy folyamatosan a kölcsönös szeretet egyensúlyában legyünk.

Nem tudok tökéletes receptet adni, de egészen biztos, hogy nem hiányozhat az összetevők közül a türelem és az őszinte érdeklődés a gyerek iránt. Biztosan jólesik neki, ha meghallgatják, de az is, ha mesél önmagáról, a saját kamaszkoráról vagy másról, ami a kislányt érdekli. Valóban nem kell anyapótlékként működni, de őt egyenrangú partnernek kell tekinteni - és ebben benne van a tegeződés is. Nem kötelező, ha nem esik jól, nem kell erőltetni, de mindenképpen közvetlenebb, oldottabb légkört teremt, ami megkönnyíti mindkét fél dolgát. Attól, hogy két ember tegeződik, még tisztelhetik egymást.

Üdvözlettel: Sződy Judit