Lélekben is készüljünk a szülői szerepre!

A tudatos családtervezés a fogamzásszabályozási módszerek kidolgozása óta került előtérbe. A pár döntheti el a sorrendet: karrier, kocsi, lakás, gyerek. Van, aki képes ragaszkodni tudatos elhatározásához, és véghezviszi a tervet: előbb minden anyagi feltételt megteremt a kis trónörökös érkezéséhez. A gyermekvállalás időpontja főként emiatt tolódik egyre későbbre, noha az első szülésre hazánkban az európai átlaghoz viszonyítva még mindig viszonylag korán, átlagosan huszonegy éves korban kerül sor.

Kicsi vagy kocsi?

Más nem tudja kivárni az ideálisnak mondott körülményeket, hanem bízik abban, hogy az élet gyerekkel is megy tovább, és végül a család így is révbe ér majd. Mindkét esetnek lehet jó és rossz kimenetele. Az évekig az anyagi biztonságért dolgozó párnak sajnos van esélye arra, hogy érzelmileg eltávolodjon egymástól, mire a baba megérkezik. A "bizonytalanba" született baba viszont új irányt szabhat a szülők életének, ami akár jó irány is lehet.
A valóság az, hogy a gyermek szempontjából nem az a fontos, hogy baldachinos ágy és külön szoba várja, hanem, hogy a szülők szívében legyen számára hely. Ha a szülőpár úgy érzi biztonságban gyermekét, ha megteremtette a tárgyi és anyagi alapokat, akkor legjobb, ha ezt megteszi. Számukra ez is a lelki felkészülés része. Van, akinek nem kiemelkedően fontosak az élet tárgyi feltételei. El tudja képzelni, hogy gyermeke örökölt ruhában jár, kölcsön kiságyban alszik, és nem hord márkás pelenkát. Ha mindkét szülő így érez és gondolkodik, ők is jó feltételeket teremthetnek a család kiegyensúlyozott életéhez.

Mindig meglep, ha arról olvasok: valaki azért nem vállal több gyereket, mert sokba kerül. A kisbaba nem nézi, hogy milyen babakocsiban tolják, és hogy drága bébiételt vesznek-e neki. Felnő textilpelenkában és anyatejen is, lelki sérülés nélkül. Ha valaki azért nem szül újra, hogy a kicsinek mindent megadhasson, tévedés áldozata lesz. Így pont azt nem adja meg az egykének, ami talán a legfontosabb: a testvért, a testvéri szeretetet és a tapasztalatokat, amiket a testvérekkel való együttélés során lehet megszerezni. Sz. Margit (dédi), Budapest

Miért szeretnénk kisbabát?

A gyermek utáni vágy hátterében sokféle indíték állhat. Ez az állapot a pszichoszexuális fejlődés természetes része: a legtöbb nő életében eljön az idő, amikor minden tudatosan megfogalmazott érv ellenére kisbabát szeretne. Ez a vágy képes arra, hogy minden létező észérvet félresöpörjön. Nagyon fontos, hogy társunkkal újra és újra beszéljünk a dologról. Még ennél is lényegesebb, hogy saját lelkünk bugyraiba is lemerüljünk, és végiggondoljuk: nem egyéni problémáink megoldását reméljük-e a gyermekszüléstől. Sok gyermek fogan azért, hogy édesanyja el tudjon menekülni a fojtogató szülői fészekből - végre saját lábára állhasson. Mások azzal a feladattal jönnek világra, hogy megerősítsék szüleik omladozóban lévő kapcsolatát. Előfordul, hogy az új családtagnak a meghalt testvér által hagyott űrt kell betöltenie, vagy a fogyatékos gyermek mellett kell hiánypótló, kisegítő feladatot ellátnia. Van, akinek elege lett a munkahelyi hajtásból, s a gyermekvállalás tűnik a legjobb megoldásnak az "igazolt" távolléthez. Megint más a környezet elvárásainak akar megfelelni azzal, hogy belesimul a hagyományos anyaszerepbe. Előfordulhat az is, hogy az anya társától, családjától nem kapja meg a szükséges gyengédséget, szeretetet, és egy kisgyermektől várja el igényei kielégítését. Vajon jó vége lehet annak, ha ilyen óriási feladattal bízzuk meg a kis újszülöttet? Az ilyen gyermekkel általában elégedetlenek a szülei, hiszen többnyire nem váltja - nem is válthatja be az efféle reményeket. Sokszor túl hideg, vagy éppenséggel kórosan szoros kapcsolat alakul ki a szülő és gyermeke között. A kiegyensúlyozatlan szülő-gyermek viszony nemzedékről nemzedékre szállhat.
Törekedjünk arra, hogy gyermekünk ne azért szülessen a világra, hogy megoldja a gondjainkat. Ő azért van, hogy szeressék és örüljenek neki. Ha puszta létezése egyúttal segítségünkre is van, tekintsük ezt ajándéknak, amit ő hoz számunkra az ismeretlenből. Ha nem hozza, az sem baj. Attól még ugyanúgy szeretjük.

Kamasz koromban ki nem állhattam a gyerekeket. Hiszen mindegyik egy hisztis kis szörnyeteg! Na, ebből én nem kérek, gondoltam. Azután jött egy semleges korszak, majd egy olyan munkahely, ahol sérült gyerekek vettek körül, és elárasztottak a szeretetükkel. Saját babát még nem akartam akkor sem. De néhány év múlva egyszer csak rám tört a vágy, pedig egyáltalán nem voltam ideális helyzetben: vidéki egyetemre jártam, kollégiumban laktam a páromtól több száz kilométerre. A mai napig nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. A baba megfogant, azóta már több testvére van. A tizedik érettségi találkozónkon meg is jegyezte egy osztálytársam a családi fotót nézegetve: hát, rólad aztán nem gondoltam volna. F. Csilla, Dömsöd

Gyermekből anyává leszek

Életünk egyik legnagyobb változása, amikor a gyermekből szülő lesz. Mindannyian tudjuk, hiába kapja meg valaki a személyi igazolványt: egy életen át a mama kisfia, kislánya marad. Szüleink felnőttkorunkban is támogatást, védelmet nyújtanak nekünk, figyelik kívánságainkat, nyomon követik sorsunkat. Ám amikor megfogan az új élet, fordul a kocka: hirtelen mi válunk felelőssé valakiért, mégpedig egy teljesen kiszolgáltatott, gyámoltalan kis lényért. Hatalmas ugrás ez személyiségünk alakulásában, komoly lelki munkát kíván, hogy megemésszük a helyzetet, ezt a merőben új állapotot.
Ehhez óhatatlanul át kell gondolnunk, mi végre jöttünk a világra. Milyen volt a saját gyermekkorunk? Milyen a viszonyunk az édesanyánkkal? Sokakban felmerül mindez, a legszerencsésebbek meg is ragadják a lehetőséget egy-egy nagy beszélgetésre szüleikkel, életük párjával, vagy mással, aki már átélte ugyanezt a páratlan élményt. Ez segíthet a gyermek elfogadásában és önmagunk megismerésében is.
Alapvető annak tisztázása is: milyen szülő szeretnék lenni? Követem-e azt az utat, ahogy engem neveltek? Nem szeretnék olyan hibákat elkövetni, mint a szüleim? Nem könnyű ezekre a kérdésekre megtalálni a választ. Régi megfigyelés, hogy a saját bőrünkön tapasztalt nevelési "eljárásokat" gyakran akaratlanul is alkalmazzuk, még ha elvben nem is értünk velük egyet. Van, aki beletörődik ebbe a "sorscsapásba", van, aki hadakozik ellene, van, aki homlokegyenest ellenkező nevelési módszereket követ, mint a szülei - így sokszor a fürdővízzel a gyereket is kiönti. Saját utunkra a legnehezebb rátalálni, ez már igazi művészet. A húsz évvel ezelőtti gyermekgondozási, nevelési divat erősen különbözött attól, amit ma a legtöbben követendőnek tartanak. Szüleink számára még ismeretlen volt az igény szerinti szoptatás, a szobatisztaság, vagy a melltől való elválás türelmes kivárása. Ez a nagy változás akár a szülők-nagyszülők közötti viszály forrása is lehet. Némi türelemmel, nyitottsággal és sok-sok beszélgetéssel ez a probléma is megelőzhető.

A mai napig jól emlékszem anyu hangsúlyára, amint gúnyosan, hatásvadász módon ecsetelte barátnői előtt, hogy én szerelmes vagyok az alattunk lakó fiúba. Ott, abban a pillanatban, hétévesen fogadalmat tettem, hogy én soha nem fogom kinevetni és mások előtt leégetni a gyerekemet. Nagyon örülök annak, hogy ez az emlék ilyen élesen megmaradt bennem. Így lehet az, hogy nem felejtettem el: a gyermekkori szerelem is van olyan tiszteletreméltó, mint a nagyoké, és a gyermeket is ugyanúgy megviseli a tapintatlanság, mint a felnőtteket. Hálás lehetnék anyámnak, hogy megóvta unokáit ettől az érzéstől. De nem érzek hálát, csak a kiszolgáltatottság kínos érzését, ha ez a történet eszembe jut. G. Magdolna, Pécs

Testem is, lelkem is megváltozik

A mai barbibaba-korszakban, fiatalság-kultuszban sok nő nehezen birkózik meg a gondolattal, hogy teste a várandósság első heteitől átformálódik. Át kell gondolni: milyen viszonyban vagyok a testemmel. El tudom-e fogadni, hogy a terhesség, szülés, szoptatás változtatni fog rajtam? Elfogadom-e, hogy másként fogok működni, mint "lánykoromban"? Hogy a szexualitás más helyet fog elfoglalni az életemben, mint eddig? Mit tudok a terhességről? Milyen a viszonyom a szüléshez?
Minden ilyen kérdésre százféle válasz adható, hiszen ezen a területen is múltunkból és környezetünkből táplálkozunk. Mindannyian tucatjával halljuk a szörnyű és gyönyörű szüléstörténeteket. Saját születésünk élménye, de az arról hallott beszámoló is erősen hat ránk. Szorongást kelthetnek a szüléssel vagy kórházzal kapcsolatos, feldolgozatlan kora gyermekkori élmények. Megrémíthetnek azok a beavatkozások, rendszabályok, amelyek manapság a kórházi szülés velejárói. A gyermekvállalást, az egész terhességet beárnyékolhatja a fájdalomtól való félelem. A fájdalomtól, ami manapság központi kérdéssé vált, pedig a szülésnek nem a lényege, hanem éppen csak egy része.

Apja is van a kicsinek

A gyermekvállalással kapcsolatos testi és lelki terhek nagy részét az anya viseli. E nagy feladat mellett az apára kár is szót vesztegetni, mondhatnánk. Pedig őt is mélyen érinti a gyermek vállalása (vagy esetleg nem vállalása). Ő most fiúból és szerető társból egyszeriben apa lesz. Felelősséget vállal a kis családért. Meg kell felelnie a család és a tágabb környezet elvárásainak, le kell mondania azokról az előjogokról, melyek eddig csak őt illették meg. Testi-lelki segítséget kell nyújtania társának, időt és energiát kell áldoznia ápolására, dédelgetésére. Ha megszületett a baba, osztoznia kell vele az édesanyán: bizonyára hatalmas belső munka kell ahhoz, hogy szemében a kis betolakodóból kis trónörökös válhasson. A gyermekvállalás közös ügy, tervezzünk együtt! Az "égből pottyant" gyermeket sokszor csak nagy munka árán fogadja be az apaszív!

Sződy Judit

Ajánlat

Anyák és lányok
Neményi Mária és Kende Anna tanulmánya

Korábban

Felkészülés a gyermekvállalásra
A legtöbb baba még ma is szerelemgyerekként jön világra, de az sem ritka, hogy komoly testi és lelki felkészülés előzi meg a várva várt fogantatást. Írásunkban arról olvashatnak, hogyan hozhatjuk magunkat a legjobb formába, hogy ne csak áldott, hanem egészséges is legyen állapotunk.