- Milyen volt a gyermekkora?
Mostanában gyakran révedek vissza a múltba, és döbbenetes emlékek merülnek fel gyermekkoromból. A szüleimnek valami egészen különleges, csodálatos kapcsolatuk volt. Szinte abnormálisan szerették egymást. Amikor édesapám meghalt, anyám összeroppant - alkoholista lett. Kórházba került, mi pedig ott maradtunk a bátyámmal, kiskorúak. A boldog, gondtalan évekből hirtelen belecsöppentünk a napi nélkülözések korszakába, hiszen nem maradt kereső a családunkban. Egy éven át nem volt mivel fűtenünk, s hogy szó szerint ne fagyjunk meg, kénytelenek voltunk eltüzelni a családi könyvtár darabjait. Sokkal később, már asszonykoromban, a kisfiam véletlenül elszakította az egyik mesekönyvét. Én, aki soha nem ütöttem meg őt, egy nagyot csaptam a kezére. Akkor rettentően megdöbbentem - miért csináltam ezt? Évekkel ezután jöttem csak rá, hogy a könyvlap szakadásának hangja ezeket a szörnyű gyerekkori emlékeket idézte fel bennem, s szinte tudattalanul öntött el a harag.
- Már akkor is színésznő szeretett volna lenni?
- Amikor édesapám meghalt, édesanyám beteg lett, gyámszülőkhöz kerültünk Budapestre. Ekkor kezdődött életemben az álmodozások kora. Az éjszakákat fantaziálással töltöttem, s azt hiszem, ekkor értem el az empátiás készségnek azt a fokát, amivel aztán színésznő lehettem. Gondolataimban mindig önmagam voltam, különféle csodás jelenetek hősnőjeként. A legfőbb téma persze a szerelem volt. Minden nap vártam az ágyba bújást, hogy folytathassam az előző napi szálat. Emlékszem, volt egy titkos gyerekem is, olyan kicsi, hogy a zsebemben elfért, vele folytattam néma beszélgetéseket. Hatalmas volt bennem a szeretetvágy és a belső feszültség, s ezek elemi erővel sodortak a színpad felé. Előzőleg hallgattam jogot, tanultam népművelő-könyvtár szakon, dolgoztam bíróságon, bérszámfejtőként. Egyik sem tett boldoggá, mert nem kaptam meg azokat az érzelmi lehetőségeket, amiket a színészpálya megadhat. Viccesen szoktam mondani, de tulajdonképpen komolyan gondolom: ha nem adatott volna meg, hogy a bennem lévő feszültségeket kiéljem a színpadon, valahol már belülről ráznám a rácsot.
- Ez elég kétértelműen hangzott.
- Annak is szántam. Az évek során, fokozott idegi túlérzékenységet vettem észre magamon. Ha ezt nem alakíthatnám át egy másféle, alkotó energiává, lehet, hogy komoly gondokat okozna. A másik lehetőség pedig: hátha elromlottam volna. Nem érzem ugyan magam hibás jellemnek, de sosem lehet tudni, mivé fajul az ember, ha nem adatik meg az a közeg, amelyben igazán önmaga lehet. A színpad ily módon megoldást nyújtott az életemre.
- Sokan mondják, jó színésznek lenni, csak őrült elszánással lehet.
- Én is mindig ezt tanítom. Ha az ember nem kétségbeesetten, csak és kizárólag ezt akarja, akkor nincs értelme. Középszerűen, boldogtalanul vegetálni a pályán minek? Nem szabad.
- Ugyanakkor még a valóban tehetséges művészek életében is egyre sűrűbben adódnak méltatlan helyzetek.
- Ezeket, amennyire tudom, igyekszem kikerülni. Persze, kérdés, mit nevezünk méltatlan helyzetnek. Ahhoz, hogy egy normális életszínvonalat fenntartson az ember, rengeteget kell dolgozni. S ezeknek a munkáknak a nagy része, bizony, nem üti meg azt a művészi színvonalat, amit szívesen vállalok el. Visszautasítani azonban nem célszerű őket, mert akkor egy idő után nem hívnak. Ez kompromisszum, persze, de méltatlannak azért nem nevezném. Élni kell, s ezek a pénzkereseti lehetőségek. Amit fontosnak tartok, hogy a körülményekhez és önmagamhoz képest mindenből a legtöbbet hozzam ki.
- Van kedvenc előadása?
- Hogyne volna. Hatodik éve játsszuk az Ascher Tamás rendezte Elnöknőket a Kamrában. Partnereimmel, Csákányi Eszterrel és Szirtes Ágival, gyakorlatilag egész Európát beutaztuk vele, és őszintén mondhatom, hogy hihetetlen sikerünk volt. Milánóban a közönség valóságos extázisban verte a vaslépcsőt és a korlátokat - én még ilyet életemben nem láttam. Mint egy rock-koncerten. Ez a darab az abszolút csúcs, de nagyon szívesen játszom a Vonó Ignácot is a József Attila Színházban.
- A Vonó Ignácban férje, Koltai Róbert a partnere. Milyen együtt dolgozni?
- Játék közben elfelejtem, hogy Robi a férjem. Remek színész, jó vele játszani. Persze, a próbafolyamat során rengeteget veszekszünk, nem futjuk le az udvariassági köröket. És az sem ritka, hogy hazavisszük a munkát - a leghevesebb vitáink mindig szakmai nézetkülönbségekből alakulnak ki. Úgy tűnik, ez már így is marad, de volt időnk megszokni, hiszen idén augusztusban lesz a 30. házassági évfordulónk.
- És a közös filmek?
- Mindegyik egy külön történet. Robi első filmjében, a Sose halunk meg címűben, egészen aprócska, néhány mondatos szerepem volt, mégis nagyon sokat jelentett számomra, hisz Robi édesanyját játszhattam el. Megtiszteltetés, hihetetlenül fontos megbízatás volt - semmi pénzért nem hagytam volna ki. A következő film, a Szamba, egy olyan vidéki társulatban játszódik - elrajzoltan és stilizáltan persze -, amelyben mi magunk is éltünk, dolgoztunk Kaposváron. Ezért valódi élmény volt játszani benne, s ma is jó érzéssel pillantok vissza rá. Ez után következett az Ámbár tanár úr esendő, kiszolgáltatott Mimikéje, aki idősödik bár, de még nem öregedett ki a szerelemből. Aztán ott voltak a nem Robi által rendezett filmek: a Csinibaba, a Zimmer Feri, a Hyppolit, a Meseautó. Persze ezekre már mind a karakterváltásom után került sor.
- Karakterváltás?
- Én Kaposváron hosszú évtizedeken át drámai színésznő voltam - olyan karcsú, hogy még a negyvenes éveim közepén is ugyanabban a nadrágban játszottam Pinocchiót, mint lánykoromban. Két-három kilós súlyingadozásoktól eltekintve soha fogyókúrás gondjaim nem voltak, egészen addig, míg hirtelen meghíztam, és úgy maradtam. Ezt a mostani külsőmet a mai napig sem tudtam megszokni. Változtatni pedig jelenleg egyszerűen nincs erőm: rendszertelenül, zaklatottan élek, nincs időm, energiám mozogni, néha éjjel is eszem. Azóta nem vásárolok ruhát butikban, mert szégyellem, hogy néznek. Szenvedek, ha 10-15 év után találkozom valakivel, és látom az arcán a megdöbbenést. A filmbéli játékomat is csak az után tudom objektíven mérlegelni, hogy egyáltalán oda merek nézni a vászonra, és feldolgozom a látványt. Ez számomra azért nagy kudarc, mert a saját korlátaimmal szembesít: egy színésznek ki kell kerülnie azokat a körülményeket, amelyek a színészetben gátolják. Ma pedig már ezer ilyen gátló tényezővel vagyok körülvéve, s ezt valahol gyengeségnek élem meg.
- Annyira bátran és őszintén vállal fel mindent, a kudarcokat is.
- Ha nem így tennék, örökké furdalna a lelkiismeret, hogy megjátszottam magam. Én ezt a fajta létet méltóságteljesebbnek érzem.
- Boldog születésnapot!
Ajánlat:
Pogány Judit filmjei videokazettán a Fókuszonline-tól
Korábban:
Stuart Mária
Gutman Bea