Segítség, kamasz a láthatáron!

Vágólapra másolva!

- A gyerek egyik napról a másikra megváltozott, lehetetlen vele veszekedés nélkül beszélni, magába húzódó lett, idétlen holmikat vesz magára, tiszteletlen, gúnyos. - Ezt mondja a szülő.
- Anya folyton kritizál, a szüleim nem értenek meg engem, semmit sem engednek meg, amit az osztálytársaimnak már rég szabad, mindig a tanulással gyötörnek, nem bíznak bennem, apa lustának tart. - Ezt mondja a kamasz.
Rémes lehet ilyen családtagokkal együtt élni! A szülőnek és a kamasznak is. Mit tehetünk? Semmit. Inkább próbáljuk megérteni a helyzetet, így tudni fogjuk, hogy mit és miért ne tegyünk.

Először is menjünk vissza az időben 10-12 évet. Nem lesz könnyű, de próbáljunk meg emlékezni arra, hogy hogy is viselkedett ez az amúgy kedves, melegszívű, békés gyermek az "első függetlenségi háború", vagyis a dackorszak idején. Hisztizett, földhöz vágta magát? Zokogásban tört ki, esetleg azért, mert nem a kedvenc bögréjében szolgáltuk fel a tejet? Üvöltve tépte a nadrágunkat, ha nem engedtük, hogy órákig kísérletezzen a cipőkötéssel? Bömbölve követelte, hogy ragasszuk össze a kockákra vágott lekváros kenyeret? Órákig kajabált lefekvés után újabb és újabb mesékért, altatódalért? Igen, igen, ő volt az. Nehezen, de túléltük. Persze, emlékeinkben nem így él ez az időszak. Hiszen egy bájos, nagy szemű, turcsi orrú, rohamléptekben okosodó "épp-hogy-nem-kisbaba" volt akkor, amikor éppen nem hisztizett. És ennél helyesebb jelenség nincs is a földön. Mi persze csak a szépre emlékezünk. A hisztikorszak szerencsére egy-két év alatt elmúlt. Egy belátó, helyes óvodás lett a mi kis időzített bombánkból. Viszonylag békés évek következtek, kisebb, nagyobb, múlandó összezördülésekkel tarkítva.

És most: derült égből a villámcsapás, itt áll egy 170 centis csecsemő. Épp nem a kedvenc bögréje miatt vagdalkozik, de néha ezen sem csodálkoznánk. Egyszerűen érthetetlen ez a hirtelen változás. Nehéz elhinni, hogy a legtöbb szülőtárs ugyanebben a cipőben jár. A kamasz ugyanis nem a szupermarket közepén veti a földre magát, mint a kétéves. Ő kizárólag otthon hozza ki a sodrából a szülőket és az iskolában a tanárokat.

Miért teszi ezt?

Egyszerűen azért, mert fogalma sincs arról, hogy ki is ő valójában. Eddig a szülők, a tanárok tükrében látta önmagát, de most mintha felnyílt volna a szeme. Robbanásszerű testi fejlődésen ment keresztül, már nem tekinthető gyereknek. Ugyanilyen gyors szellemi fejlődés is átél, akár néhány hónap alatt. Kinyílt a szeme. Amit eddig kritikátlanul elfogadott, arról most véleménye van. Elkezdett gondolkodni a dolgokon, elemzi a körülötte élő személyeket, eseményeket, és, bizony sokszor észreveszi, hogy "a király meztelen". Mostantól senki sem teheti meg a környezetében, hogy vizet prédikál, bort iszik, és azt sem, hogy többet mutat, mint amije van. A kamasz ugyanis a dolgok velejéig lát, úgy, ahogy a legtöbb felnőtt is, ha veszi a fáradságot, és gondolkozik egy csöppet. Csakhogy a kamasz - a felnőttekkel ellentétben - nem tud, de nem is akar disztingválni. Egy tinédzser állandóan felspannolt állapotban van, ez életkori sajátosság. A nagy lendület nem engedi, hogy visszafogja magát: ami a szívén, az a száján is. És - tegyük hozzá - a kamasz nem éppen arról híres, hogy diplomatikusan közelítse meg a dolgokat. Nincs még meg hozzá a kellő élettapasztalata, és szerencsére, nem annyira számító, mint a felnőttek többsége.
A kamaszt tehát ítélőképességének rohamos kibontakozása teszi elviselhetetlenné. Higgyük el, neki sem könnyű. Most keresgéli önmagát, éppen úgy, ahogy a kétéves, aki a határokat, korlátokat próbálja megtalálni. A kamasz a saját személyiségének egységét keresi. Próbálgatja, hogy mit várhat el az élettől, hogy ő milyen szerepet játszhat benne. Sokszor a szélsőségekig elmegy: folyamatos zenehallgatásba, olvasásba vagy bulizásba, sportolásba "fojtja bánatát". Azután valami másba kezd, és újra másba. A szülőt ez megrémíti. Úgy tűnik, mintha leperegne a gyerekről mindaz, amit az eddigi "nevelés" felépített.

És itt van a kutya elásva!

Ha megakadt a gyermeknevelésben, problémáira senki nem ad igazán használható választ, és valóban arról szeretne olvasni, ami igazán érdekel, írjon nekünk mamisuli@origo.hu! A Mami-suli írásait az olvasók kérdései alapján igyekszünk összeállítani

A kamaszt tehát már nem lehet nevelni. Őt el kell viselni, és meg kell találni a megfelelő eszközöket egy viszonylag súrlódásmentes együttélési módra.
Viszont kamaszkorban és utána térül meg az, amit a gyermek az első években kapott. Ne gondoljunk itt majomszeretetre, hiszen az is ugyanúgy rombol, mint a rideg bánásmód. A legfontosabb, hogy éppen eleget - se többet, se kevesebbet - kapjon szüleitől a kisgyermek. Ez esetben továbbra is bízhatunk benne, még akkor is, ha éppen az idegeinkre megy elvarázsolt barátaival, rémes kazettáival és katasztrofális ruháival.