Aki zöld elnök akart lenni

Al Gore nem tudta feldolgozni, hogy nem lett az USA elnöke. Azóta is a világot igyekszik jobbítani, és erről filmet is készített. Kétségtelenül jó és fontos ügy érdekében lobbizik. Soha ne lássunk ennél ártatlanabb filmet arról, hogyan terapizálja magát milliók bevonásával egy sérült ember!

A Kellemetlen igazság egy dokumentumfilm arról, hogy a globális felmelegedés miatt néhány évtized múlva eljön az apokalipszis. Amíg az emberek ennyi széndioxidot okádnak ki szerkentyűikből, addig a helyzet napról-napra romlik. Viharok, árvizek, elsüllyedt metropoliszok, kihalt állatok, szomjazó éhezők, menekültek százmilliói szabadulnak a Földre hamarosan. A vészharangot Al Gore kongatja, aki Bill Clinton alelnöke volt, és 2000 novemberében hisztérikus körülmények között, egy bírósági döntéssel vesztette el az elnökválasztást George W, Bush-sal szemben. Gore a hetvenes évek óta izgul a globális felmelegedés miatt. Bush és csapata hazudik a veszélyt illetően, és passzívan figyeli, ahogy felfalja magát az egész emberiség.

Ostobaság lenne vitatkozni Gore-ral. Nyilvánvalóan igaza van, az általa rendszertelenül, és ovisok színvonalán szájba rágott problémák létezőek és aggodalomra adnak okot. Itt most a filmjéről és nem eszméiről kell hogy szó legyen.

A Kellemetlen igazság gerince egy szélesvásznú előadás. Gore hatalmas kivetítő előtt, remek szónoki képességeit latba vetve magyaráz fiatal közönségének. Ügyesen hangsúlyoz, fejből és pontosan beszél. A Mindentudás Egyeteme felturbózott változata az alaphelyzet, sok animációval, jól időzített poénokkal és drámai hangú bejelentésekkel. Gore előadása érdekes, megdöbbentő és aggodalmat, felháborodást szít. Mindezek ellenére dokumentumfilmje mégse lett igazán jó.

A film egyik problémája, hogy Gore lemegy kutyába. Úgy magyaráz, mintha közönsége szellemileg visszamaradott kisiskolásokból állna. Nagy ábrák és kevés tudományos szövegek kísérik mondandóját. Van alapja annak amit mond, de idegesítő, hogy grafikonjain nem látjuk a léptéket és a mértékegységeket, csak a trendeket. Ha egy kutatóra hivatkozik, akkor azt mondja, hogy "egy barátom, aki sok fúrásmintát készített az Északi Sarkon". Ha a sarki olvadás miatt aggódik, akkor animált jegesmaci úszik kétségbeesetten jégtáblát keresve. Ettől a felnőtt néző egy kicsit becsapva érzi magát. A szájbarágás miatt a film többször is unalmassá válik, idegesítő a sok ismétlés.

A másik nagy gond Gore stílusával, hogy inkább tűnik egy teleshop-kereskedőbe oltott karizmatikus újkeresztény prédikátornak, mint bölcs államférfinak. Ha valamit nagyon el akarnak adni, akkor a patetikus és egyoldalú nyomulás kontraproduktív lehet. A film nyilvánvalóan az amerikai proletariátusnak készült, abban a stílusban, amit ők a tévék délelőtti háztartási-gép reklámozós műsorsávjából megszoktak. Ez a bizalmatlan és öntelt kelet-európai kultúrában kifejezetten rosszul hangzik.

Gore filmjének harmadik, és talán legnagyobb problémája, hogy hiába egyszerűsít ahol csak tud, mégiscsak csapongó. A globális felmelegedés problémáját ugyanis összekeveri személyes sértettségével, és önmaga idolizálsával. A film legalább annyira emlékmű Al Gore-nak, mint amennyire propaganda a Föld tönkretétele ellen. Ez azért öngól, mert ha valakinek ennyire fontos az egója, akkor mondanivalója is könnyen gyanússá válhat. Akkor is, ha minden szava igaz.

Lehet, hogy ez is csak itt, a politikusoktól zsigerből undorodó földtekén probléma, és Amerikában a személyes szál még erősíti is a hitelességet. Mindenesetre kifejezetten nyálas, néha már a diktatúrákat idéző öntömjénezéssel operál a film. Gore aggódva néz ki az ablakon, fáradhatatlanul pötyögteti laptopját irodában és repülőgépen, Kínában és a sarkkörön túl, fogadja hálásan diákok és nyugdíjasok rajongó tapsviharát. Kedvesen noszogatja teljesen bénán beállított, életszerűtlen helyzetben mobiltelefonon munkatársát. Őszintén megdöbben ha baj van, és rengeteget látjuk elmélkedő pozícióban, ahogy szó szerint a világ megváltásán gondolkodik. Már rég elhiszi a néző, hogy az unokája tutira szomjan fog halni, amikor még azt kell figyelni, hogy egy bizonyos Al Gore-ral cudarul elbántak a szomjhalált indirekten okozó Bush-adminisztráció hazug és csaló tagjai.

A személyes sértettségből fakadó mértéktartás hiánya miatt Demokrata kampányfilm is a Kellemetlen igazság. Mintha egy olyan filmet néznénk a magyarországi államcsődről, amiben Orbán Viktor viszi óvodába egyik gyermekét. A kettő között lehet összefüggés, de erőltetettnek és aránytalannak tűnik a politikai vonal ilyen hangsúlyos megjelenítése. A filmben van egy majd ötperces blokk, amiben üres kórházi szobát látunk, és Gore arról beszél, hogy egyszer elütötte egy autó a kisfiát, és azóta másképp látja a világot. Túl sok a Gore-család a filmben ahhoz, hogy könnyen elhiggyük, hogy a világ van bajban és nem egy amerikai família.

A csapongás ráadásul ott is kitüremkedik, ahol alapvetően ismét zöld témák kerülnek elő. A dohányzás ártalmasságáról szóló betét például megint elvonja a figyelmet a film valós témájáról. Az "egészségtelenül élünk" irányba történő általánosítás eltávolít a konkrét bajtól, és ez is hitelteleníti a filmet.

Kár, hogy ennyi módon tesz magának keresztbe a film alkotója. Mert a mozi alapvető mondandója fontos, érdekes és aggasztó. Ezért mégiscsak érdemes végignézni ezt a másfél órát. Sajnos ki kell bírni hozzá egy sértett személyiség ömlengését is, de legalább van egy ember, aki jóra akarja használni a magában tomboló energiát. Ültessünk fákat, ahogy a film kéri tőlünk, és bocsássunk meg egy jóravaló hólyagnak furcsa önimádatáért. Végülis értünk teszi, nem ellenünk.

dr. Igó