Undorító közelmúlt

A mások élete című film jól felépített történelmi magyarázat, hogy ne felejtsük el a 80-as évek puha diktatúrájának embertelenségét. A film végén nem lehet elvonatkoztatni Magyarországtól, muszáj azzal szembesülnünk, hogy itthon nincs igazság.

A mások élete című német film nagyon brutális. Rideg börtönfolyosóval kezdődik, amire a következő kultikus értelmű évszámot vetítik: 1984. A megvalósult totális diktatúra hangulatát árasztja az összes kép, az ismerősen ócska és mindig szürkésen-barnásan derengő belső és külső terek. A főszereplő Stasi-ügynök kabátja minden idők egyik legjobb jelmeze: egyszerre futurisztikus és igénytelen, ízléstelen és puritán, szürke és patentos. A szocialista világ gusztustalansága itt nem a harsány jelképekkel és feltűnően giccses tárgyi világgal tüntet, hanem a lepattant, visszafogott sematizmussal, az igénytelen praktikus ízléstelenséggel. Ebben van a film hitelességének egyik legnagyobb titka.

A közelmúlt (ez azt jelenti most, hogy vannak még nézők, akiknek személyes emlékei lehetnek az eseményekről) eseményeit feldolgozó történelmi filmek alapvetően két csoportba tartoznak. Egy részük a szereplők személyes vívódásait állítja középpontba. Itt a nehéz történelmi helyzetek próbatételt jelentenek, olyan kellékek, mint sci-fiben a közelgő meteoritfelhő. A félmúltat taglaló művek másik fele emlékműnek tekinthetők. Azért készültek, hogy a nézők ne felejtsenek, esetleg igazságot szolgáltassanak, segítsenek elmagyarázni a közelmúltat. Itt a szereplők inkább sodródnak, választásaik csak ál-döntések lehetnek, mert a történelmi körülmények végzet képében csapnak le rájuk. A mások élete ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Azért jó film, mert ezzel együtt valós élethelyzetek, dilemmák és választások elé állítja szereplőit, csakhogy itt a választások nem a személyiségek fejlődése miatt igazán fontosak, hanem az egyéni szabadság lehetetlenségének ábrázolása végett. A film arról szól, hogy a rendszer gusztustalan és javíthatatlan.

A mások élete | Ulrich Mühe és Ulrich Tukur

Rettentő érdekes és bátor megoldása a filmnek, hogy nincsenek benne szimpatikus szereplők. A meghunyászkodás lélekrombolóan korrumpál, az idealizmus nevetséges, a lázadás pedig fizikailag és lelkileg egyaránt leépít. A szereplők vívódásai és radikális, egész életüket megváltoztató döntéseik állnak látszólag középpontban. Látszólag létezik fejlődés, sőt, szinte teljes cseréje is a személyiségeknek. Valójában azonban nincsenek igazi személyiségei a filmnek. Mindenki tipikus karakter, sokszor már a karikatúráig leegyszerűsített, jól felismerhető és szépen kidolgozott típusok vannak. A főszereplő Stasi-százados megváltozása teljesen irreálisnak tűnik, de mivel története szimbolikus, és nem személy szerint róla szól, ezért semmit sem vesz el "árulása" a film hitelességéből. Ehhez a koncepcióhoz illik az őt megformáló színész (Ulrich Mühe) nagyszerűen visszafogott alakítása, döbbenetes faarca. A többiek is szinte mindig egyformán néznek, és ez ebben a filmben nagyon jól működik. A brutális lefojtottság és alakoskodás minden pillanatban ott lappang. Közben a film nem is teljesen nyomasztó, a rendszer abszurditása néha mosolyra fakaszt, de szó sincs a Tanú vagy a Tűz van, babám kedélyességéről. Itt a fájdalom nem grimaszos vigyort jelent, hanem nyomott sajgást.

A mások élete | Sebastian Koch és Martina Gedeck

A film végén azonban van feloldás. Későn jövő, nem teljes, de mégiscsak valamiféle igazságszolgáltatás, ami néhány szereplőnek valódi katarzist jelent. Megnyílnak a Stasi-akták, és a kizökkent világ helyreáll. A filmben nem a szereplők győznek, hanem a világ válik jobbá, ezzel is erősítve a történelmi didaktika itt remekül előadott programját. Magyarországon nem lehetett volna ezt a filmet így befejezni. Olyan A mások élete, mintha kifejezetten a magyar piacra készült volna. Itt nem csak az emlékezés fontosságának van jelentőség, hanem ennél sokkal keményebb leckét ad a nézőnek: emlékezteti arra, hogy a régi bűnök meglapulnak, a szembenézés és a diskurzus elmaradt. Magyarországon ez a film többet jelent, mint Kelet-Németországban. Nem látlelet egy gyógyult sebesülésről, hanem a gennyedző vart kapargató mű. Ezért a filmben idézett magyar öngyilkossági statisztika és a Piros Aranyon élő ügynök egyértelmű utalásain túl, a film egésze nekünk szól.

dr. Igó