A szabad ég sem hiányzott

Ha június, akkor Fields of Joy. Ezt az alapigazságot az elmúlt öt év során már minden hazai basszusrajongó megtanulta, ahogy azt is, hogy ez a Bladerunnaz-féle szabadtéri buli minden évben a legemlékezetesebbek közé tartozik. Idén a szabadtér sajnos nem jött össze, de ez nem feltétlenül baj.

Hidegzuhanyként jött a hír pár hete: Citadella helyett Naphall. Aztán a következő napokban kiderült, hogy hazánk időjárására a trópusi a legmegfelelőbb jelző. A múlt csütörtöki tornádó után (és a tavalyi emlékek fényében) pedig mindenki belátta, hogy a zárt hely biztonságosabb.

A Naphall egyébként problémamentes, idáig azt gondoltuk, könnyen megközelíthető helyszín. Ez utóbbit most egy kicsit átértékeltük. Tehát viszonylag könnyen megközelíthető, ha éppen nincs nyitva a bedbícs, a dokkbícs és a többi (tudja valaki, pontosan mennyi?) "high-society"-szórakozóhely. Ilyenkor ugyanis az egész környék közlekedése felborul, az autók sora észak felé egészen a K-hídig kígyózik, miközben a szigetre már bejutott jól szituált úriemberek kedélyesen próbálnak megfelelő parkolóhelyet találni hatméteres Mergáikkal.

Végül is mindegy, a rakpartról laza 30-40 perc alatt sikerült eljutni az idei FoJ helyszínének bejáratához, ahol jött a következő meglepetés: a hatalmas terem gyakorlatilag teljesen tele volt (de még így is kellemesebbnek tűnt, mint mondjuk az Olof Palme-ház). Erre valószínűleg a büfések sem készültek, a kapható italok választéka egészen hamar látványosan redukálódott.

Ludmilla nővére lehetne

Ez sem fogott ki rajtunk, még így is tudtunk találni megfelelő hűsítőt, hogy aztán könnyedén belefejelhessünk a tánctér bejáratához vezető folyosón felgyülemlett gőzgombócba. Beverekedve magunkat megállapíthattuk, hogy egyrészt a hang egészen jól szól, másrészt a tömegkatasztrófát elkerülendő egy hatalmas ajtót is kinyitottak a szervezők a tánctér oldalán.

A szőkés tincseivel és lemeztáskájának tartalmával hódító Alley Cat éjfél tájékán váltotta a magyar fiúkat a pultban. Másfél órás játékát kellemes, enyhén pörgős zenék jellemezték, és mikor Andy C felmászott mellé, már nemcsak a deckeket, de egy iszonyatosan bepörgetett közönséget is átvehetett. Az angol fiatalember a tőle megszokott pattogós, feszes szettel szórakoztatta a közönséget. A lemezeket olyan tempóban és érzékkel cserélgette, hogy az ember szája tátva maradt.

Fel is rakott két óra alatt vagy hatvan korongot. Köztük a jelenlegi legszínvonalasabb számokat és az elkövetkező uszkve egy év legjobb zenéit. A d'n'b összes fontosabb irányát bemutatva játszott, így hallhatott a közönség egy csomó Pendulum-zenét, Dillinját, Concord Dawn-, Zinc-, Intalex-, Calibre-slágereket és persze jó sok RAM-számot. Andy mixtechnikájáról nem nagyon van már mit mondani, maximum annyit: szerencsések vagyunk, hogy néhány havonta eljön hazánkba bemutatót tartani.

Reklámunk helye

A d'n'b-úrhölgy, Storm fél négy után vette át a pultot Andytől. Miután elmaradhatatlan magassarkú cipellőjében felcaplatott a pultba, rögtön érezni lehetett, hogy a java még hátra van. A reakciókat elnézve elképesztően beletrafált a közönség ízlésébe. A legjobb és legfrissebb zenék garmadát játszotta, talán egy kicsit nyugodtabban, ráérősebben, mint Andy, de egyáltalán nem unalmasan. Nem véletlen, hogy hajnali hat felé, amikor abbahagyta, még mindig szinte teltház volt a csarnokban.

Zenebutik, zenehíd

Fields of Joy 5, Bladerunnaz, Naphall, 2004. június 12.
Alley Cat, Andy C, Storm, Bal, Sizenine, Stealth