Veríték nélkül - Nyerj Carbonfools-cédét!

Hosszú idő után végre megjelent a Carbonfools első nagylemeze, ezzel az együttes régi tartozását egyenlítette ki, hiszen a több projektben is érdekelt dj Titusz több mint négy éve rántotta össze a csapatot. A Poisoned Goulasht hallgatva határozottan állíthatjuk, hogy érdemes volt várni az albumra.

A Carbonfools érdekes színfoltja a magyar tánczenei szcénának, hiszen annak ellenére, hogy lényegében rétegzenét játszanak, korántsem mondhatnánk, hogy akár feleannyira is komolyan veszik magukat, mint általában a hazai underground fellegvárába részint sértődöttségből, részint meg nem értettségből visszahúzódó előadók. Hozzáállásuk nem csak névválasztásukban - szó szerinti fordításban a Szénhülyéket tisztelhetjük bennük -, hanem az új album hangvételében is visszaköszön.

A Poisoned Goulash kétségkívül nem a legösszetettebb és -átgondoltabb nagylemezként fog bevonulni hazánk egyetemes zenetörténetébe, de paradox módon fő értékét talán pont ez a könnyedség adja. A lemezen 13 számnyi örömzenét hallunk, aki volt már Carbonfools-koncerten, tudja, hogy mindig valamiféle megfoghatatlan báj lengi körül az együttest, számításunk szerint ez a vállalt bénázás és az erős kézzel megzabolázott ritmusszekció előnyös házasságából születik.

Mondhatnánk, hogy az albumon milyen feszes, pattogó ütemeket találunk, melyek még az első, kereskedelmi rádiókon felcseperedett generációt is megmozgatják - ez egyébként így van, egy Carbonfools-koncert bőséggel kimeríti a szociológiai állatkert fogalmát -, ezt azonban manapság már a legtöbb elektronikus zenei album kapcsán meg lehet állapítani.

A lényeg, hogy a csapat még egy Beatles-feldolgozást is bevállalt (And I love her), ráadásul arra is volt gondjuk, hogy minél magyarosabban énekeljék fel az angol eredetit. A címadó szám (Poisoned Goulash) erős Rammstein-áthallásokat tartalmaz, s ha megérné, biztosan még számtalan más hatást is fel lehetne fedezni az albumon. De nem éri meg.

Elég annyi, hogy a Poisoned Goulash egy eredeti, borzasztóan könnyen táncolható lemez, amely nélkülöz minden művészi igényességet. Ha nem máshogy lenne, talán nem is szeretnénk, így viszont egy olyan csapatnak örülhetünk, amely végre képes volt a stúdióhangzásba is belezsúfolni mindazt, amit élőben rendszerint kötelezően hoz. Ez pedig nem kis dolog.

Crossroads Records, 2004