Mouse on Mars: "Energikus hanggyűjtemény"

Bármily hihetetlen, a jó tíz éves Mouse on Mars már a nyolcadik albumát adta ki az idén. Az experimentális elektronika világszerte legismertebb formációja - Andi Toma és Jan St. Werner - épp a kellős közepén tart a Radical Connectort népszerűsítő turnénak, de Jan szakított időt arra, hogy kérdéseinkre telefonon válaszoljon. Mi pedig mellesleg meghallgattuk a lemezt.

A Radical Connector borítója

A német eredetű Egér a Marson projekt már a kilencvenes évek elejétől jelen van az úgynevezett underground zenei életben. Ez idő alatt összesen nyolc albuma látott napvilágot, a féltucat egyéb megjelenés, ep-k, remixek és élő felvételek mellett. A kezdetben akár Aphex Twin elborultságát is túlszárnyaló formáció legutóbb igen érdekes albummal rukkolt elő. Első hallásra nagy meglepetést okozhat, főleg azok számára, akik hozzászoktak a srácokra tipikusan jellemző szétcsavart zenékhez, az árral teljesen szemben úszó kísérleti elektronikához. A Radical Connector nem egészen ilyen. Ezen a lemezen Andi Toma és Jan St. Werner a zenei stílusok olyan tökéletesen emészthető, tömör kavalkádját vonultatják fel, hogy a hallgatóban könnyen felmerülhet a kérdés: ez most experimentál vagy már inkább popzene?

A helyes válasz az lehetne, hogy mindkettő, de erre kérdésre eleve felesleges válaszolni. A főszerep a közreműködő énekeseknek (Dodo Nkishi és Niobe) jutott, ami már csak azért is meglepő, mert most először hallhatunk egyértelműen összefüggő vokálokat Mouse on Mars-számokban - annak ellenére, hogy a különböző helyekről mintázott vokálfoszlányok előtte is a koncepció szerves részét képezték, igaz, inkább a ritmusra kihegyezve.

Az innen-onnan összeollózott és szó szerint kegyetlenül feldolgozott hangminták persze most is jelen vannak, sőt ezek adják a zenék legjavát. Mindez kiegészítve feltűnően meleg hangzású és nem is kicsit retrohangulatú szintetizátorjátékkal, és néhol igazán jammes beütésű basszusgitározással. Az így keletkező massza úgy áll össze kerek egésszé, hogy közben minden track más és más egyediséget hordoz magában. Alaposan fülügyre véve ki is ragadhatunk a masszából néhány darabot, melyek kétségkívül jobban sikerültek a többinél, bár nem árt megjegyezni, hogy nagyjából minden a helyén van.

Külön említést érdemel a második szám (Wipe That Sound), mely kis túlzással akár egy ötvennyolcas boogiewoogie-klubban is megállná a helyét. A már-már szemtelenül retrofunky-alapokra fókuszált refrén tökéletesen betölti a teret. A Send Me Shivers az intelligens tánczene mintaképe is lehetne, likvid drámenbészes és elektrós lüktetésével. A harmadik perc után bejövő - karakterüket tekintve fúvósokra emlékeztető - szintetizátorfutamok zseniálisan illeszkednek a képbe, valamint a befejezés is precíz és érdekes.

Figyelemreméltó az albumot záró utolsó felvétel is (Evoke an Object), mely egyben a leghosszabb is a sorban. A sejtelmesen induló atmoszférákra lágyan beúszó témák félig-meddig jazzre engednek emlékeztetni, Niobe hangjával fűszerezve pedig igazán kellemes, chilles összhatást produkálnak. Néhány szám a lemezről (Mine Is in Yours, Spaceship, All the Old Powers) hangulatban és megvalósításban régebbi alkotásokat idéz, főleg az ezt megelőző Idiology albumról, bólogatós ütemekkel és péppé dolgozott hangmintákkal - azonban mégis egy új irányból megközelítve mindezt.

A hatodik track (The End) egész egyszerűen azt sugallja, hogy valami hamarosan véget ér, és ez a lemez ennek az előfutára: a stílusok közti különbségek eltörpülnek és a határok elmosódnak, mert az elektronikus zenekészítés napjainkban olyan lehetőségeket kínál, amelyeket bűn lenne nem kihasználni. A világ pedig tele van kísérletező kedvű zenészekkel, mint Andi és Jan, akik az eddig látszólag különálló elemeket radikálisan összekapcsolva úgy voltak képesek újjászületni, hogy mellette sikerült fenntartaniuk saját kis jellegzetes hangzásvilágukat is.

Hohmann Ádám