Miért nyitott Moby szállodát?

"Senki sem hallgat technót!" - gúnyolta Eminem még 2002-es sikerdalában, a Without Me-ben Mobyt. A kérdés csak az: milyen technót? A kis kopasz különc zenéje ugyanis már régóta nem nevezhető annak. Ugyan elektronikus alapokon nyugvó, de jellemzően eklektikus és modern popzenét csinál Moby.

Richard Melville Hall, alias Moby már jócskán elmúlt húszéves, amikor Go című technoslágere révén megismerhette nevét a világ. Bőven benne járt már a harmadik ikszben, amikor a Play című album váratlanul több mint tízmillió példányban kelt el világszerte, és valószínűtlen módon igazi sztárrá varázsolta az excentrikus és már annyira nem is fiatal zenészt.

A 2002-ben megjelent 18 tovább szilárdította Moby helyét a popzene legnépszerűbb előadói között, azóta pedig az idén negyvenéves hősünk John Kerryvel barátkozott, agitált az iraki háború ellen, csinált egy rakás remixet, és mellesleg rengeteg új számot dobott össze a hálószobájában levő stúdióban, ezekből a legjobban sikerült dalok kerültek a Hotelre.

"A legintimebb emberi dolgok szállodákban történnek, mégis olyan személytelennek tűnnek" - indokolta az album címét Moby. "Huszonnégy óránként a szállodát teljesen kitakarítják. Kicsit furcsán hangozhat, de valahogy hasonlónak érzem ezt az ember működéséhez is."

Azt is elmondta, hogy elsősorban az új hullám hűvösebbik vonala inspirálta az új lemez felvétele során:

"Kamaszkoromban imádtam a New Ordert, a Joy Divisiont, David Bowie-t és az Echo & The Bunnyment, no meg még rengeteg más, 1979 és 1983 közötti 'hideghullámos' zenét" - vallotta be Moby. "Jó pár év telt el ugyan azóta, mégis a mai napig szeretem azt a hangzást: a rockos elemekkel dúsított elektronikát és a fájdalmasan érzelmes tánczenét. A Hotel számos dalában utaltam olyasmi zenékre, mint a Sisters Of Mercy, a Killing Joke és a New Order."

Mindez egyértelműen hallható is a Hotel első felében, ahol a visszafogottan elektronikus alapú dalokban megszólaló monoton basszus, illetve az egyszerű gitár- és szintitémák valóban a mondott időszakot idézik meg. A New Order még kap egy feldolgozást is: Temptation című ősrégi száma alig felismerhető, énekesnős chill-out popdallá szelídül, ám Bernard Sumner (a New Order énekese és nem mellesleg Moby jó haverja) állítólag tetszéssel fogadta.

A Raining Again mellett az első kislemezdalnak választott grandiózus, már-már mantraszerű Lift Me Up is tökéletesen képviseli ezt a zenei világot, utóbbi akár egy új Depeche Mode-dalnak is beillene, de emlékeztet a We Are All Made Of Stars című korábbi Moby-slágerre is. Vannak ugyan, akik úgy találják, hogy Moby szimplán nem tud énekelni, ők most rosszul járnak, mert a lemez egyik legfőbb újítása az, hogy az eddiginél jobban támaszkodik a saját énekhangjára, ami azért nem olyan vészes.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy az albumról hiányoznak a - főként gospel- és blues- - hangminták, amelyek korábban a Moby-sikerrecept fontos alkotórészeit jelentették. Helyenként besegít ugyan az énekesnő Laura Dawn is, a Hotel érezhetően sokkal személyesebb és sokkal inkább szól magáról Mobyról, mint bármely más korábbi munkája.

Persze Moby nem lenne Moby, ha nem próbálna valamit újítani az előző lemezeihez képest. Hasonló radikális változásról azért nem beszélhetünk, mint amikor a kilencvenes években a technóról hirtelen átnyergelt a punk-metálra (az Animal Rights című lemezen), mégis teljesen más a koncepció, mint a döntően soulos dallamvilágú 18 esetében.