A mára cseppet sem elhanyagolható rajongótábort magának tudható Amorf Ördögök zenekar alapító tagja az ezredforduló francia hatású worldpopját erőteljesen keletre tolva sajátos táncprogramot jegyzett minden megnyilatkozás alkalmával. A Nekem a Balaton kései Flipper Öcsi-s slágerdurranásától minden lépéssel átszabták, kerekítették, s egyben cseppfolyósabbá tették stílusukat, az idő előre haladtával számos irányba el-elkanyarodva.
A Betyár a Holdon és a Molylepke minibár söntések mélységes mélyére invitálta a ködbe veszett évtizedek kultúráját még felemlegető vagy játékos keretek közt megismerni igyekvő generációkat. A zajos pohártörögetést mesterien vegyítették közelebbi és távoli galaxisok bejelentkezésének felbuggyanó morajlásaival, soha nem veszítve szem elől a parkett biztonságot sugalló deszkáit. Idei, harmadik sorlemezük, a Cellux-szimfónia is a szokott magabiztossággal emeli a műfaj mit sem sejtő hallgatói közé a Honvédférfikar Szerenád-kommandóját.
Az Erik Sumo Band bemutatkozó lemezén a sokszor feloldhatatlannak tetsző ellentét és megoldhatatlannak tűnő talány újabb találmányokkal jut közelebb a békés rendezéshez: sokkal több elektronikát hallunk, mint bármely Amorf-lemezen, ezzel együtt korrekt hangszerarzenál kápráztat el kipróbált kamerádok tolmácsolásában: Dudás Zsombor, Pápai István, Drapos Gergely, Farkas Zoltán, Balahoczky István és a borítófestményért felelős Bereznyei Róbert.
Az Amorf-lemezek ismeretében természetesen lehetetlen a kútfőket hiánytalanul számba venni, hisz a nyitó This Is Where it Began és Friday I'll Be Dead nemcsak az ősz Ennio mestert idézgeti, vágtázó, majd poroszkáló, mexikói trombitás, lebernyeglengetős stabil terpeszében, de a modern galoppír a kevésbé pszicho, ám annál lezserebb De Angelis fivérek vagy Badalamenti korai munkáit is.