A sötétben nyújtózkodva - megvannak a nyertesek!

Négy év után, egy Dave Gahan- és egy Martin L. Gore-szólóalbum, illetve egy évtizedeket felölelő tripla remixgyűjtemény után megjelent a huszonöt éves Depeche Mode tizenegyedik albuma, a Playing the Angel. Az egyszerre hagyományőrző és újat hozó anyagon három Dave Gahan-szám található.

Beleremeg a billentyűzetet kalapáló kéz, mikor a Depeche Mode legújabb albumáról próbálkozik írni. Beleremeg, mert azzal együtt, hogy az album hivatalos megjelenése október tizenhetedike, az új Depeche-ről már szinte mindent leírtak - még magyarul is. Beleremeg aztán azért is, mert egy negyedszázados zenekarról, a zenetörténelem részéről, a gyerekkori rajongás tárgyáról, egy valódi legendáról (legyen a kifejezés bármennyire elcsépelt is, ha valamikor, hát most jogos a használata) próbálkozik közölni valamit. És persze beleremeg, mert mit érhet itt bármi szöveg, mit érhet a másodlagos, leíró szó abban a szférában, ahol éppen az a lényeg, hogy a létezés eredendő fájásához közelítenek minden lehetséges oldalról, hangokkal, zenével, sőt igazi dalokkal.

Gyorsan legyünk is túl a kötelező körökön, rögzítsünk mindent, amit ugyan már leírtak, de mi sem hallgathatjuk el. Az alapoktól kezdve, ez a Depeche Mode tizenegyedik stúdióalbuma, fennállásának huszonötödik évében; ez idő alatt persze többször majdnem felbomlottak, szétszéledtek, most mégis azt halljuk Dave Gahan frontember-énekestől: "Most sokkal jobb Depeche Mode-tagnak lenni, mint tizenöt éve."

Nem csoda, hiszen tizenegyedik albumuk, ötvenmillió eladott lemezük, közel negyven toplistás slágerük után sem érezzük úgy, hogy önismételnének, még ha élünk is azzal az elcsépeltnek mondható megállapítással, hogy visszatértek a gyökereikhez.

Az, hogy Dave ezt mondja, igazán megnyugtató (az embert, a rajongót ilyenkor valami különös, valamiféle állandóságot ígérő, magabiztos nyugalom fogja el), annál is inkább, mert tudjuk, hogy a zenekar márciusban Budapestre érkezik - a jegyek ugyan elkeltek, de a szervezők állítólag már egy második koncerten dolgoznak.

Tehát az már most, az album megjelenésekor közhely, hogy a DM visszatért a gyökereihez, több az analóg hangzás, ami a mostanság divatos, zajos és extravagáns zenéktől kibélelt világban önmagában is jelent valamit. Gyakori megállapítás az is, hogy a Playing the Angel az utóbbi idők legsötétebb hangulatú Mode-albuma. Ezzel azonban vitatkoznánk, hiszen a sokak által vakvágánynak tartott, előző, 2001-es Exciter-től sem dobódtunk föl, nem beszélve a még korábbi Songs of Faith and Devotion-ről vagy Ultra-ról.

Persze a Depeche mindig is a fájdalomról és a szenvedésről szólt, arról a hangulatról, mely odáig viszi az embert, hogy a betegyen egy Mode-albumot, melyen még a gyors és látszólag vidám számok mögött is egyértelműen érezni a magány és a pusztulás szagát.

A Depeche Mode aktuális "egzisztencialista szintipopját" (a kifejezést talán túlzónak is érezhetnénk, mégis mondhatjuk azon milliók nevében, akik simán úgy érzik, hogy kedvenc zenéjük filozófiai magasságokba és mélységekbe - emel és taszít) ezúttal Ben Hillier producer a zenekarral szoros együttműködésben készítette. Nyilatkozataiból tudjuk, hogy nem nagyon tetszett neki az legutóbbi idők gyakorlata, mikor Martin beküldte a demókat, a többit - a hangzás kialakítását, a keverést - meg ráhagyták.

Maga Dave pedig odáig ment, hogy kijelentette, ha nem vehet részt a komponálásban, akkor inkább hagyják ki az egészből. Nos, nem hagyták ki, a Playing the Angel tizenkét felvételéből három is jutott neki. Illetve úttörő módon nemcsak neki, hanem az együttes turnédobosának és a turnék zenei rendezőjének is, akik a DM huszonöt éves története alatt az első külsős zeneszerzők.