A sötétben nyújtózkodva - megvannak a nyertesek!

Négy év után, egy Dave Gahan- és egy Martin L. Gore-szólóalbum, illetve egy évtizedeket felölelő tripla remixgyűjtemény után megjelent a huszonöt éves Depeche Mode tizenegyedik albuma, a Playing the Angel. Az egyszerre hagyományőrző és újat hozó anyagon három Dave Gahan-szám található.

"Fájdalom és szenvedés több tempóban" - szól az album mottója, s az első számban mindjárt el is kapjuk a hangulatot, amennyiben a húzós recsegés, amivel indul a A Pain That I'm Used To, magának a szenvedésnek egy tempója. Hamar belekezd azonban Dave égből kiáltó hangja, és az egész hirtelen egy pontos-fontos albumindítónak hat.

A folytatás a John the Revelator-ral már oldja a szenvedést, legalábbis a többiek vokálja Dave csiszolt ércessége mögött valahogy komolytalanabbá teszi a felvételt, mint a lemez általános hangulata. A nyitószám fent említett húzós recsegését idézi itt a finom prüntyögés, mellyel kicsit az elektronikus zene felé húzó hallgatóiknak kedveznek.

A Suffer Well Dave és társainak munkája, pattogó ütemekkel, fülbemászó gitárpengetéssel - olyan zene, amit ismeretlen tájak felfedezésére írtak, igazi scifi-fílinggel, egyben a hagyományos Mode-hangzás felidézésével. A negyedik The Sinner in Me fenyegető alapjaival és az ének nem épp bátorító hatáskeltésével pedig éppen akkor húz le, amikor már azt hisszük, hogy a srácok szerint most már van értelme élni. A végefelé pedig felerősödik a szám, hangosabb és erősebb lesz az egész, majd hirtelen elhallgat.

Az ötödik a nyáron már - valószínűleg szándékosan - kiszivárgott slágergyanú, a Precious, melynek már egy ideje a klipjét is láthattuk. A keltett hatás a búcsúzás, de mégis várakozással telinek érezzük, talán a pergő alapok miatt. A következő, Macro című felvétel egy minimalista ballada, ahol a dal a lényeg, még ha a mélyen lévő puha elektronika meg is adja a kellő hűvösséget.

A hetedik szám, az I Want It All is Dave-vel készült, és plasztikusan követi a Macro által indított érzéseket, csak még annál is lassabb és melankolikusabb. Az egész egy kimunkált lebegés, egy furcsa, elfojtott, majd mégis kiszakadt vallomás "Néha hazudok neked, néha sírok, néha meghalok, ez az igazság" - halljuk Gahant.

Majd megint az ő felvétele következik, az albumon az utolsó, a Nothing's Impossible. Ebben erősebb elektronikus alapokkal találkozunk, s megbékélünk, egyben biztatást kapunk: hiszen semmi sem lehetetlen. A Introspective-ben visszatér a melankólia Depeche Mode-ja, az egész nem több másfél percnél, súlyos elszállás, olyasféle szám, amire rosszindulatú és betegesen cinikus emberek azt mondják: érfelvágós.

A tizedik, a Damaged People megint csak egy gyönyörű ballada, Martin legsötétebb hangulatából merítkezve, szimfóniaszerű hangzással, erősödő, de nem durvuló finissel. Az utolsó előtti Lilian egy fáradt szerelmes dal, ahol persze a "fáradt"-at egzisztencialista módon, belefáradtnak illik értelmezni, nem pedig a progresszió hiányát reklamálva.

A lemez címét (melyről egyébként még egy nyári sajtótájékoztatón is úgy nyilatkoztak, hogy fogalmuk sincs még, mi lesz, de akinek van ötlete, írja meg) a zárófelvételből, a The Darkest Star-ból vették. Remegő digitális hangok, kissé háttérbe szorított ének, lassan szálló futamok, azt hihetnénk, nincs remény. Pedig van, látjuk, a Depeche is mindent túlélt: a nem túl erős nyolcvanas években fény volt az éjszakában, a szintetikus kilencvenes években a nagy megzakkanás után megújulva és átütő sikerrel tértek vissza, most pedig itt vannak újra, frissen és merengőn.

Zubor Tamás