Az erős hazaitól a barbiturátpopig - megvannak a Mokka Lounge 2-nyertesek!

Megérkezett a Mokka Lounge 2, aminek már csak azért is örülhetünk, mert igazán kevés a hazai lounge-válogatáslemez. És mert simán ugorja egy közepes Café del Mar vagy Costes szintjét, és mert a miénk. Mellélőni vele tehát szinte képtelenség, s a világ minden szegletében kapható. Megvannak a cédényertesek.

A nemzetközi távlatokban gondolkodó Karmatronic Records legfőbb célja a honi zeneexport kiszélesítése, sőt a helyzet ismeretében inkább úgy kell fogalmazni: megteremtése. Profi és ravasz húzás egy bejáratott projekttel támadásba lendülni, pláne, ha az csuklóból hozza a nemzetközi színvonalat.

Aligha van ember, aki ne ismerne legalább egyet a Café del Mar-sorozatból, mely a kilencvenes évek elejétől, a világ legjobb producereinek vezérletével elismertté és keresetté tették a lounge műfaját és testvéreit. Tengerparti naplemente híján nekünk be kell érnünk a komfortos félhomállyal.

A névadó, a Sas utcai Mokka étterem kiváló atmoszférájú találkahelyként (nota bene étterenként) hozza össze a kontinentális stílt a legtöbbünk számára csak virtuális Kelet és a hullámzó horizont varázsával. Ez az eklekticizmus kíséri végig zenei utazásunk szűk hetven percét is.

Az intro után Gero kongás, zongorás, puha nujazze vezet körbe, míg asztalunkhoz érkezünk, eltaszítva minden szélsőséget. Ez az öt perc a szemlélődésé, akár egy kora esti konzis performansz előtt, de az emoskála végig megmarad a monokróm tartományban.

Achilles Sparta mixelésének hála, szünet nélkül csúszunk a Big Calm-érát idéző Karányi-darabba, s amíg az étlapot böngésszük, egy gyűszűnyi ágyas kíséretében valódi comienzóként humus illatával érkezik az Anima But Gindurá-ja.

Ezután felgyorsulnak az események. Vagy csak érzékeink játszanak a pohár Takler Trió után? Eat Me Smoker on the Water-je a lemez egyik csúcspontja: illékony, felelgetős, kitartott akkordok pattogós, húzós basszusalapra, s a nyilvánvaló áthallás ellenére semmi köze a Deep Purple-höz.

Sokkal inkább van a Café del Mar tempósabb sunset-szerzeményeihez, s a megilletődöttség miatt hamvába holt társalgásba mivel is lehetne jobban életet lehelni, mint egy érzékeket összezavaró, vonzó-taszító lejtéssel?

Gero Shine-ja már kevesebb izgalmat tartogat, dzsesszpopízű, neutrális kissé. Nem úgy, az első főfogásként érkező brazil bélszín, csak a napsütés kedvéért: marad Gero a színpadon, bizalmat szavaztunk neki, lelassít a Sweet Chocolate-tel.

Öt ilyen chillout-számmal vallatni lehet vagy altatni, kibontakozó beszélgetéshöz kitűnő táptalaj. Az Innerlane dance-be hajló, de annál lazább, légiesebb Shine On-ja kedves emlékeket idézhet fel mindazokban, akik hallották és megszerették José Padilla Café del Mar-lemezét évekkel ezelőtt.