Posztmodern poszáták - az új Bëlga

Két évvel ezelőtt kiadott ikerlemeze, a Bokorpuszta/Zsolti a béka után új anyaggal állt elő a hazai könnyűzenebohóc, a Bëlga. Előrebocsátjuk, ezen nincs történelemóra, mint az előző két albumon, ám bőven el leszünk látva frappáns beszólásokkal, mi több, ornitológiai ismeretekkel is.

A tizenhét számból álló albumot egy, a hiphopbandák számára kötelező feladatként letudandó eligazítás indítja. Nagy vonalakban vázolják tehát, hogy az útjukba kerülő, netalán beléjük is akadó arcokat rutinszerűen, családostól fogják lemészárolni. Végül is rendben van, bár az azért mára szinte mindenki számára világos, hogy a Bëlga ügyfélköre nem komplementer a Dopemanéval, pláne nem a Kicsi Tysonéval.

Az intrót követő Kovboj egy vadnyugati tripperes balfék szenvedéseit ecseteli, igen képletesen, természetesen countrys hangzásba csomagolva. Mivel ilyen dallamokat eddigelé nem kaptunk a srácoktól, hajlamosak vagyunk rá, hogy elismerjük a lemezt beharangozó beszélgetés során Bauxit és Még5lövés által bizonygatott tézist, miszerint, "a Titusz tényleg sokat fejlődött zeneileg, jót tett neki az a kilenc, közös zenéléssel töltött esztendő". Na ja, mostantól a Száz Folk Celsius is kezdheti félteni tőlük a rajongótáborát.

Aztán meg jön a lakodalmas nóta, akár Bunyós Pityutól: "a pálinka befele, az igény meg lefele". Innentől kezdhetünk megnyugodni, hogy szerzőink ez alkalommal sem fognak fukarkodni frappáns, világjelenségeket lakonikus tömörséggel láttató helyzetértékeléseikkel. A minden falusi diszkóban, minden egyes szombaton elővezetett "adzseszkó" megemlítése csak az elvárható hab a tortán.

A Melós dallamvilága helyenként kísérteties azonosságot mutat a Bokorpusztán hallott Szerelmes nótá-éval, de hát egy bohóc sok minden olyat megtehet, amit másoktól nem vennénk jó néven.

A szöveg zseniálisan idézi meg az állandóan rinyáló, összevissza hazudozó, kifizetett munkát el nem végző, tipikus karaktert, a mindnyájunk által jól ismert autószerelő-kőműves-kontárokat.

Egyes-kettes Golfok is előgurulnak megint, ha csak egy vicces refrén erejéig is. A Boros volt a lemez beharangozó nótája. Az ügyes kis reggae-dallamot már hetek óta hallhatjuk a Petőfi Rádióban, a gyorsabban tanulók lassan már hosszabb szövegfoszlányokat is képesek belőle idézgetni. Nem is baj, ha minél többen megtanulják kívülről, egy idő után legalább nem a mindent átvészelő, hasonnevű médiacápa fog az ember eszébe tolakodni.

Megidézik ebben a nótában a hazai, minőségi termelők színe-javát, és mivel a bor úgyis a sznobok örökzöld beszédtémája, innentől fogva átlagbéla sem lesz meglőve, ha magasröptű, a bor savairól és virágairól szóló eszmecserében kell egy magvas gondolatot villantania. Itt aztán találhat ilyet, dögivel. "Huszonöt felett kólát a borba / nem rak már senki, maximum az orrba"- ez aztán marketing.