Az Autechre új lemezét sorsoltuk!

Legutóbbi turnéja által ihletett új lemezt készített az Autechre duó. Recenziónkból egyebek között kiderül, a Quaristice mennyivel több holmi léha technónál, és vajon méltó-e az intelligens tánczene izzadságszagú címkéjére.

Rob Brown és Sean Booth, azaz az Autechre duó alighanem az elektronikus zene (most nem használnánk a tánczene fogalmát, pedig - mint legutóbbi, zseniális live act-jük bizonyította - ez sem volna alaptalan) legnagyobb újítói és élő klasszikusai közé tartozik. Más kérdés, hogy más, örök túlélő klasszikusokhoz hasonlóan, ők sem nagyon tudnak már beleszólni az efféle muzsikák további sorsába.

Ha tetszik: a történet most már nélkülük is zajlik tovább, amúgy teljes respect, lovasszobor folyamatban. Pedig Autechre-ék sok és sokféle zenét tettek már le ama bizonyos dj-pultra: korai hangstúdiumaik még az absztrakció, a kísérletezés és a hallgathatóság szempontjait egyaránt szem előtt tartották, azután a mérleg sokkal inkább a formalizmust elutasító hangszobrászat, az absztrakt hangköltészet, ha úgy tetszik, az audio-szabadverselés irányába billent.

Az ebben az évtizedben született munkáik többnyire maximálisan eleget tesznek eme ars poeticának - elég csak 2005-ös, Untilted című albumukra utalni, amely egy minden műfaji és mesterségbeli határon túlmutató, a hallgató előítéleteivel, várakozásaival és idegeivel szabadon játszadozó, tömör, kompakt hangkollázs. A jelszó: a gépben már ott nyugszik a zene, csak ki kell programozni belőle.

Az új, szokás szerint emblematikus címre (Quaristice) hallgató Autechre-zeneanyag némely tekintetben szakít a mostanában meggyökeresedni látszó tradícióval: a programozó keze ezúttal a szokottnál lazábban száguldozott a billentyűk és potméterek között.

Persze ne számítson senki afféle léha, mainstream technóra, de az első pár felvételen mintha ismét a régi, kiegyensúlyozott Autechre-t hallanánk: felismerhető melódiák, precízen kicentizett hangsúlyváltások, méltóságteljes puttyogások, ízléssel és mértékkel adagolt effektek és hatáselemek nyomán épülnek az ezúttal határozottan emészthető hosszúságú kompozíciók.

Mi több, a nyitó Altibzz (igen, a címek már megint egy balsikerű, tudatmódosítókba fulladt scrabble-parti eredményét rögzítik) akár egy bájos ambientválogatáson is megállná a helyét, a PLC nevű darab pedig szinte a legendás, még a kilencvenes években fogant Autechre-klasszikusokkal vetekszik.

Autechre: Altibzz

Később erősödik az alkotói szigor, de nem kell megijedni az anyag ettől még számos jó ötletet és meglepő fordulatot tartogat számunkra. És ha ebből még ritkán is lesz kerek, egész számstruktúra, na bumm - a Quaristice bevallottan a turnék során keletkezett szabad ötletek jegyzéke (persze azért több, mint afféle hangos jegyzettömb, ehhez nem árt többször is áttanulmányozni a nyersanyagot).

Hogy példákat is mondjunk: a Simm egy majdnem tökéletes minimalista műdarab (ugyanez elmondható a Tankakern című dolgozatról is), a Plyphon és a Perlence pedig egymást tökéletesen kiegészítő kváziidióta rajzfilmzenék. A Paralel Suns bármikor eladható egy lassú sodrású táncszínházi darabhoz, a Rale pedig egy indusztriál-tech gyöngyszem.

Általában is elmondható, hogy harmadik, negyedik, ötödik hallásra esnek le az ötletek: no, azért szó sincs holmi eget rengető innovációról, pusztán annyi érezhető - de ez szinte percről percre -, hogy a fiúk tudják, melyik gombot kell megnyomni rajtunk ahhoz, hogy beinduljon a megfelelő inger.

Autechre: Basscadet (1993)

Valaha éppen az Autechre és még néhány, szintén a Warp kiadóhoz köthető előadó zenéjére kezdték alkalmazni az intelligens tánczene (hírhedt angol rövidítéssel IDM) kifejezést. Hát igen: okosnak okos muzsikák ezek, táncolni meg mindenre tud népünk, csak legyen, ami a lábait (belülről) mozgatja (néha nem is kell olyan sok - tessék csak betárazni a BNC Castl című kattogós, csilingelős számot: hát isten bizony, benne van a bugi), de azért ez még a többi skatulyához képest is bumfordi, erőltetett és leginkább kevés.

Arról meg csupán zárójelben szólnánk, milyen szép, "elúszós" ambient a Quaristice utolsó bő negyedórája: a váltás a zaklatottan kezdődő, ám folyamatosan lecsendesedő Chenc9 című számon belül lezajlik, a záró Notwo/Outh9x duó pedig egyfajta tengermorajlás-szerű folyamatzene.

Végezetül, ismerjük el, sok tekintetben rá kell cáfoljunk recenziónk felütésére: módfelett korai még leírni a két brit absztraktzenekészítőt, elvégre (s ezt nem csak a tapasztalat mondatja) érezhetően nem most ütötték le az utolsó entert.

Warp/Neon Music, 2008

-minek-