Slágerkoktél horvát módra

Eleve elképesztő helyzet definiálatlanul létezni. A vajaskenyértúra ilyen, mert ha ez munka, akkor most mit is kell dolgoznom, ha sajtótájékoztató, akkor miről kéne írnom, ha nyaralás, akkor miért nem én fizetem és ki ez a sok ember?

Másnap hotelreggeli, ami valahogy sose esik jól, talán persze azért, mert valahogy mindig másnapos vagyok ezekben a hotelekben, majd némi ácsorgás és a kanapékban zsibbadás után sajtótájékoztató, aminek nincs valódi témája, de megtudjuk, hogy a Duracell 1974 óta már olyan kis rézhegyű és hogy vezeti a piacot. És hogy meghívott minket. Még megmarad, hogy a horvát főnök szerint az ipodjaink is ezzel mennek, és hogy Ladida, a legnevesebb meghívott dj (akit nem csak saját hazájában ismernek) kificamíthatta a térdét, mert sínben van a lába és bottal jár. (Amúgy Ladida tipikusan az a csaj, aki ha tíz évvel korábban születik, a eurotrance producerek sikítva küzdöttek volna érte, hogy befuttathassák a német MTV-n.) Karányi szerint azért fogja a lány megnyerni a versenyt, mert mindenki őt sajnálja majd.

Mert közben kiderül, hogy verseny lesz itt, némadéjé verseny, ami abból áll, hogy egyszerre három dj játszik a placcon, arra kapcsolsz, amelyikre akarsz, a kis led a fejeden meg mutatja, melyikkel is tartasz éppen. Akinél a legtöbb időt tölti a közönség adott idő alatt, az nyer. Szerintem viccesebb lenne, ha térben kellene megkeresni az adott hangzást és akkor lehetne együtt táncolni. Később kiderül, hogy mindketten tévedünk, de addig még a napot le kell tudni, belefér egy fotozósverseny a városban, időre, amit Forrai kollegával félig elszabotálunk, hagyjuk, hogy a fokhagymagerezd-fenekű, fehérkalapos cseh srác, akivel egy csapatba osztottak, végigvonszolja nála kevésbé nőies haverináját a városon, mi követjük, így abszolváljuk a versenyt. A srác a végén sprintel is, de így is csak másodikak leszünk. A szigeten megfigyelhetők a hostessek, amint az esti versenyre invitálják a sziget népét. A rendezvén ingyenes.

"Kis ribancok az iskolaudvaron"

Estig vár ránk viszont még egy kajálás a szálloda saját tengerparti bárjában (később nézzük, egy napra a beugró ide bőven hét-nyolc ezer forint. Ezért napozóágy jár.), ami ismét pazar, aztán napozni-úszni megyünk. Megzavar a sós víz, nem is fárasztó az úszás, jó mélyen benn vagyunk, amikor eszmélek, hogy majd egyszer ki is kéne menni. Indulok, kifelé egyszerű, de hiába vagyok kint, a hullám elsodort, ahogy köves-tengerisünös parton próbálok kibalettozni a szárazra, rájövök, hogy nem fog menni (igen, köves a part, tiszta a víz, szemüveget kell vinni). Aztán a parttal párhuzamosan, hullámmal szemben, mire kiérek, szédülök rendesen. Van még elektromos csónakverseny, ez is leköt minket vagy pár percre, aztán megint városozás. Csoda, hogy a város valahogy egyensúlyban marad, annak ellenére, hogy látszólag nincsenek lakói, csak turisták, a boltosokon kívül nagyjából öt emberrel találkoztunk, aki feltehetőleg a szigeten is élt. És igen, ők is nagyon ráértek.

Terézanya, csapjad!

Ami viszont tényleg elképeszt: a Balaton Sound felhozatala kifejezetten béna ehhez képest, itt kizárólag tízpontos csajok, elképesztő alakkal, elképesztő mennyiségben. Nem szokott az ilyesmi feltűnni ilyen gyorsan, de itt a hatás azonnali, ilyen mennyiségben meglepő módon viszont a hús inkább csak csökkenti, mint növeli a libidót. Persze lehet, hogy csak fáradt vagyok. Az viszont egyből feltűnik, hogy az MTV-szivacsos mikrofonnál gyakorlatilag nincs erősebb pussy- illetve akármimágnes, a sziget és a csatorna célközönsége ugyanaz. Karányi lehetetlen angolságával stricimódra győzködi a csajokat a kunsztra, látszik a helyzeten, hogy ha mindannyian szerepben maradnánk, menne a bármi. Nem maradunk, megyünk az esti partyra. Ezért vagyunk itt.

Szerény kilátások (további képekhez katt!)