A PeCsában volt a szeretet

A Black Eyed Peas budapesti koncertje után most már személyes tapasztalatok birtokában mondhatjuk, hogy bizony pionírok ők, a maguk módján. S ebben semmi lesajnálás nincs, annak ellenére sem, hogy a célközönség itt is a bálványimádásra hajlamos, ugyanakkor a szülők révén fizetőképes tizenéves korosztály. Na de félre a piacelemzéssel és a szociográfiával, mondjuk ki végre: a PeCsában egy hip-hop csapat lépett fel, élőben, igazi zenészekkel, telt ház előtt. És előtte még interjút is adtak.

Merthogy bár lassan két éve jelent meg a csapat Elephunk című lemeze, számaikat még ma is folyamatosan játsszák a rádiók, volt rá idő bőven, hogy elkopjanak, de legalábbis a fősodorhoz idomuljanak a sztárgyárban. Ennek ellenére megmaradtak különcnek, de ami talán fontosabb: alapvetően hip-hop csapatnak. És idei négy Grammy-jelölésük ellenében - ne felejtsük, néhány évvel korábban Lauryn Hill sem indított trendet - is mondhatjuk, hogy a hip-hop még mindig nem része az idolokat gyártó popbiznisznek, legalábbis annak, melyre tömegével lehet befűzni a tinédzsereket.

A dologban éppen az az érdekes, hogy a Black Eyed Peast mégis iszonyatos mértékű hisztéria veszi körül. Négy énekes - két fekete, egy indián és egy fehér, aki nő -, négy énekhangban, mozgásban és öltözködésben megkoreografált egyéniség, szóval az összhatás elsőre roppantul műanyag.

Így aztán a felejthető előzenekar után - pedig még a Rock the Casbah-t is átdolgozták a Clashtől vagy talán inkább Tahától - meglepődve vettük észre, hogy a színpad tele van valódinak tűnő hangszerekkel, illetve hús-vér emberekkel, akik nem a Black Eyed Peas. Végül aztán persze ők is előkerültek, mosolygósan, jókedvűen. Bemutatták az együttest - mármint önmagukat nem - mintha azok nem is kellékesek, még csak nem is session-zenészek lennének, hanem az est teljes jogú főszereplői. Mindenki megkapta a maga szólóját, egyszóval koncert volt kialakulóban, és közben Fergie, will.i.am, Taboo és apl de ap is egyre keményebben hajtottak.

Az együttesnek igazából úgy három-négy száma van, melyet slágernek lehet nevezni, ebből a Where is the love? a koncert leggépiesebben előadott száma volt, de hát a közönség nagy része ezért jött. A többi dalt azonban sok rögtönzéssel és rengeteg bohóckodással kísérték, a színpadkép természetesnek hatott, csak a tévesztésekből derült ki, hogy többé-kevésbé azért minden meg van tervezve.

will.i.am például kanapéba öltözött

Egy rövid időre még will.i.am is beült a dobok mögé, sőt, egy szaltó erejéig azt is megmutatta, hogy a hirtelen jött sztárság ellenére nem felejtette el az utcán végigtáncolt kamaszkorát. Fergie, a csapat utolsóként csatlakozott tagja is többször felvillantotta, hogy törékeny termete ellenére azért bármikor helyére teszi a turnébuszban a srácokat, a rosszarcú Taboo főként az electric boogie-ba hajló mozgásával, apl de ap pedig mackós asszisztálásával járult hozzá, hogy elhiggyük: bár szerepet játszanak, azért szeretik s főként nem unják magukat.

A koncertélmény lényege azonban az a kirobbanó derű volt, melyet az együttes árasztott a színpadról, az a könnyedség, ahogy lepacsiztak a kicsit kábult közönséggel. A ráadásban aztán még kérdezték, hogy hol a szeretet, de ez akkor és ott egyértelmű volt, talán ők se gondolták igazán komolyan.