Burdonnek egy zenésztársa talált új "állást", aki azt akarta, hogy az énekes álljon egy fekete zenekar élére, és csináljanak valami jó kis funky zenét - ebből az akkor igen merésznek számító ötletből született meg a WAR. Burdonnek nem volt nehéz elsajátítania egy alapvetően színesbőrűek által művelt zenei stílust, hisz egyrészt már a blues is igen jól ment neki, másrészt amerikai tartózkodása alatt rengeteget járt harlemi klubokba, ahol olyan nagyságokkal is zenélhetett együtt, mint B. B. King, Chuck Berry vagy John Lee Hooker. És bár a WAR élén végül alig egy évig állt, e rövid idő alatt is futotta egy forradalmi tettre: a Spill The Wine című slágerhez készített kisfilm az egyik első videóklipnek számít, amelynek nyomán az Earth, Wind & Fire és társai is elkezdték gyártani a zenéjükhöz passzoló mozgóképeket. Burdon már az Animalsszel is csinált egy klipet, ez azonban még nem kavart akkora vihart (az 1967-es When I Was Young-ról van szó). Az énekes vonzódása a filmhez a későbbiekben is megnyilvánult: több európai mozi mellett Oliver Stone Doors-filmjében is szerepet kapott, önéletrajzi filmje készült Comeback címmel, emellett számos filmhez kölcsönözte zenéjét (Joe és a vulkán; Hamburger Hill; Casino; Boogie Nights).
A WAR után Burdon a dzsessz- és bluesrajongók által egyaránt istenített Jimmy Witherspoonnal állt össze a Guilty című album erejéig - ezen a lemezen közreműködött egy olyan zenekar is, mely a Johnny Cash által is "látogatott" San Quentin börtön tehetséges rabjaiból állt össze. Hősünk ezután, a Doors-film forgatásán összeismerkedett a főszereplő zenekar eredeti gitárosával, Robby Kriegerrel, akivel aztán Animals-klasszikusokat interpretáló turnéra indultak. Két évvel később már a billentyűs-zseni Brian Auger oldalán látjuk Burdont, úgy tűnik, nem akar semmilyen formációban, semmilyen stílusban megkapaszkodni. A kilencvenes évek első fele épp csak, hogy eltelt valahogy egy-két emlékezetes koncerttel: az Animals bekerült a Rock'n'Roll Hall of Fame-be, melynek kapcsán egykori énekesük Bon Jovival adott elő egy duettet, majd a 1995-ös Jimi Hendrix-emlékkoncerten Dr. John mellé került a színpadra.
1996-ban Burdonnek végre sikerült megállapodnia, legalábbis újra saját maga vette kézbe a dolgokat, innentől kezdve ugyanis Eric Burdon I Band néven működött a köréje gyűlt zenésztársakkal. Más kérdés, hogy - különböző okok miatt, melyek között haláleset is szerepel - a zenekar tagjai így is állandóan egymásnak adták a kilincset. Mindenesetre profi ütősökben sosem volt hiány: kezdetben a Jethro Tull extagja, Mark Craney játszott a bandával, őt pedig az az Aynsley Dunbar váltotta fel, aki Jeff Becktől a Whitesnake-ig szinte mindenkinek verte már a dobokat. Burdon sodródása abban a tekintetben is véget ért, hogy innentől kezdve alakította ki saját zenei koncepcióját, amely az akkortájt divatba jött túlelektronizált, automatizált zenék elleni tiltakozásként született: az együttes nem használ semmilyen zenegépet (értsd: dobgépet, programozott szintetizátort stb.), lemezeiket pedig próba nélkül, egy az egyben veszik fel, "ha elrontják, hát elrontják, de legalább élő marad" alapon. A 2004-es My Secret Life-tól eltekintve, amely Burdon egyetlen igazi szólóalbuma, az I Band azóta is kíséri az énekest, így a március 25-i koncerten sem lesz ez másként. A zenekartól megszokottan szívbemarkoló blues-rockot hallhatunk, ezúttal természetesen a januárban megjelent Soul Of A Man albummal az előtérben - lendületes, életteli zenei élménynek ígérkezik.
Eric Burdon - Petőfi Csarnok (XIV., Zichy Mihály út 14.), március 25., 20:00.
Jegyár: 5900 Ft
Apats Gábor