A csend varázslója

Manapság nem telhet el egyetlen nap sem úgy, hogy valahol ne hallanánk zenét. A nyilvános helyeken, üzletekben is rendre szólnak a rádió könnyen emészthető slágerei - többnyire anélkül, hogy bárki is figyelne rájuk. Jan Garbarek munkássága ennek a folyamatnak éppen ellentéte: ő a csöndjével hívja fel magára a zeneszeretők figyelmét. Hallgatását május 10-én hallgathatjuk meg a Kongresszusi Központban.

Garbarek 1947-ben született Norvégiában és szülőhelye, környezete azóta is meghatározza zenéjét. Gyakorlatilag mindegy ugyanis, hogy milyen műfajról beszélünk, a skandináv zenészek egyedülálló módon tudják azt letisztítani, kikristályosítani. Garbarek hangjai is annyira tiszták, hogy szinte kirajzolódik belőlük a norvég fjordok áttetsző víztükre. 1961-ben John Coltrane hatására kezdett el tenorszaxofonon játszani, később a hangszer szoprán- és basszusváltozatával is megpróbálkozott. Az autodidakta tanulás olyan jól ment, hogy alig egy évi gyakorlás után megnyert egy amatőr versenyt. Ezután alakította meg első zenekarát, Terje Rypdal, Arild Andersen és Jon Christensen részvételével.

Bár az első saját zenekar még nem kavart túl nagy vihart, Garbarek híresen jó kisegítőként egyre komolyabb elismertséget szerzett a szakmában. A hatvanas évek végén a neves dzsesszkomponista, George Russell lemezein tűnt fel - például az Othello Ballet Suite és az Electronic Sonata for Souls Loved by Nature című korongokon. Ezután olyan nevekkel játszott még együtt, mint Albert Ayler vagy Peter Brötzmann. Ayler hívta fel egyébként Garbarek figyelmét a skandináv népdalokban rejlő zenei erőre, de hősünk ekkor még túlságosan ragaszkodott a dzsesszhez. Példaképéhez, Coltrane-hez hasonlóan megpróbált sokhangú, virtuóz dzsesszt játszani, sok idő kellett hozzá, míg rájött, hogy kicsontozott, tiszta hangokkal sokkal többet el tud mondani.

Garbareket ma is leginkább dzsesszzenészként tartja számon a nagyközönség, bár ő mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Szinte minden interjúban elmondja, hogy ő nem stílusokban gondolkodik, és hogy nem biztos, hogy ma is dzsessznek kéne hívni mindent, ami egy kicsit is hasonlít rá. Az ideológiai alap, azaz az improvizáció, a játék öröméért űzött játék máig jellemző Garbarek zenéjére, technikája viszont eltér a dzsesszben alkalmazott módszerektől. A hetvenes évek első fele még a post-bop jegyében telt el, a műfaj atyjának tartott Keith Jarrett European Quartetjének oszlopos tagjaként. Az 1976-os Dis című szólólemezével Garbarek a csendes, meditatív ambient dzsessz egyik úttörőjévé vált - a kirobbanó, lendületes szaxofonszólók ideje lejárt, helyébe a tiszta hangzás lépett.

Garbarek a későbbiekben is folytatta a kísérletezést, a nyolcvanas évek szintipop-hullámát meglovagolva, a szintetizátort is bevette az általa használt hangszerek közé. Különös párhuzam, hogy ekkortájt mélyült el érdeklődése a világzene iránt is - az Ayler által dicsért skandináv népzenét is ekkor kezdte tanulmányozni. Kétségkívül legérdekesebb vállalkozása azonban már a kilencvenes évekhez kötődik: 1993-ban ismerkedett meg a többnyire gregorián dalokat előadó, négy férfi alkotta Hilliard Ensemble-lel, akikkel két közös lemezt is készített. A felvételek különlegessége - a meglepő stíluskeveredésen túl -, hogy állítólag minden előzetes próba nélkül készültek egy osztrák kolostorban. Az Officium (1994) még klasszikus gregorián dalokat vonultat fel, az öt évvel későbbi Mnemosyne, már több mint két évezred zenéjét mutatja be sajátos feldolgozásokban: az ógörög himnusztól, a középkori indián dalon keresztül, Veljo Tormis kortárs észt szerző darabjáig minden megtalálható a lemezen. A művek interpretálását méltó környezetben, a Szent István Bazilikában hallhatta annak idején a magyar közönség.

A norvég szaxofonos neve összefonódott az ECM lemezkiadóval - a zenei életben ritka módon, minden albumát ez a kiadó jelentette meg. Pályafutása során olyan nagyságokkal játszott együtt, mint a dzsesszista Charlie Haden vagy a világzene területén tevékenykedő Nusrat Fateh Ali Khan és Nana Vascolencos. Munkásságát a norvég állam is többször elismerte, 1998 óta a Norvég Királyi Ház lovagja, 2004-ben pedig elnyerte a Norvég Művészeti Nagydíjat. Külön öröm számára, hogy lánya, Anja is zenész lett, bár ő a Garbarektől távol álló pop műfajában hódít. Talán emiatt nem készítettek még közös felvételt - bár az apa sokszor segít a számok megírásában vagy a megfelelő hangzás kialakításában.

A szerdai koncertre Garbarek saját zenekarával érkezik, amelynek régóta oszlopos tagja a billentyűs hangszereken játszó Rainer Brüninghaus és az elektromos bőgőt kezelő Eberhard Weber. A fellépés érdekessége, hogy a mostanában inkább az anyaszerepet gyakorló Marylin Mazurt, a Down Beat magazin által a világ legjobb dobosának választott Trilok Gurtu helyettesíti. Az indiai származású zenész 1984 óta dolgozik együtt Garbarekkel, de ma már inkább saját együtteseivel, a Crazy Saints-szel és a Glimpse-szel turnézik. Garbareken kívül rengeteg más világsztárt is kísért már, John McLaughlin trióján kívül Archie Shepp, Joe Zawinul és Pat Metheny zenekarában is verte már a dobokat.

Jan Garbarek Group - Budapest Kongresszusi Központ (XI., Jagelló út 1-3.), május 10., 20:00. Jegyár: 6000-15000 Ft

Apats Gábor