A fejkendő, a kujon sörmester és a bosnyák vámpír

Bár a világ más részeihez hasonlóan Magyarországon is az amerikai és a japán képregények diktálják a trendet, évente néhány európai képregény is felbukkan a hazai piacon. Cikksorozatunk előző részében az amerikai képregényeket néztük meg közelebbről, most pedig az elmúlt hónapok európai terméséből választottuk ki a legjobbakat. A Persepolis mellett, amely az iráni diktatúrát valószínűleg minden más elbeszélésmódnál frappánsabban vágja az olvasó képébe, egy a sörfőzés nagy kalandját elmesélő francia képregényt, valamint egy modern kelet-európai vámpírtörténetet ajánlunk. 

Valódi értelmét olyan műveknél nyeri el a képregény műfaja, mint amilyen a Persepolis. Marjane Satrapi albuma mellőzi a képregényekben megszokott hatásvadász elemeket, az emberfeletti képességekkel bíró karaktereket, egyszerűen egy kultúrát, az iráni iszlámista diktatúra hétköznapjait mutatja be. A valós esemény képregényes módon történő elbeszélése pedig annyira hatásos, hogy a kötetet forgatva az olvasónak az az érzése, a világ egy-egy darabkáját ennyire frappánsan és tömören, intelligensen és a tömegek számára is könnyen befogadható módon csakis a képregény képes megragadni.

A Persepolis különlegessége abban áll, hogy egy olyan országot mutat be, amely a nyugati ember szemében az egyik legnagyobb fenyegetettséget jelenti a világ számára. A vallási fundamentalisták által irányított iszlám köztársaságot korábban az Egyesült Államok a gonosz államok közé sorolta. Satrapi saját személyes történetét elmesélő képregényéből viszont az derül ki, hogy a hétköznapi ember ugyanolyan elszenvedője a diktatúrának, mint amilyen egy átlag magyar volt a rendszerváltás előtt. A nyugati előítéletekkel, sztereotípiákkal való szembesítés azért is nyilvánvaló, mert Satrapi Franciaországban élve, francia nyelven írta meg a képregényét, vagyis azt távolról sem az irániaknak, hanem az irániakat megvető nyugatiaknak szánta.

Mivel a képregény az írónő saját történetét követi végig, az ő felcseperedésével párhuzamosan tágul a horizont is: a diktatúra hatalomra jutását egy kislány szemszögéből látjuk, a rendszer valódi működését viszont már egy felnőtt nő tolmácsolja. Satrapi nem bocsátkozik felesleges ideológiai vitákba, ehelyett olyan hétköznapi szituációkat ír le, amelyekkel bárki nehézség nélkül képes azonosulni. Elegendő csak arra gondolni, hogy a busz után szaladó Satrapit megállítják a rendőrök, mert futás közben "szemérmetlenül mozog a hátsó fele", mire ő azzal vág vissza, hogy "akkor ne tessék a seggemet bámulni". Ezzel pedig az író egy újabb csavarral rukkol elő, a Persepolis ugyanis egy nő szemszögéből mutat be egy olyan szigorú erkölcsök alapján működő társadalmat, amely különösen a nőket sújtja hátrányosan.

Az embertelen szabályokat azonban Satrapi nemcsak precízen leírja, de ki is gúnyolja. Megkapja a magáét többek között a kendőviselet is, amelynek célja, hogy eltakarja a férfiak elől az izgató női hajtincseket. Az egyetem igazgatósági ülésen, amelyen egyre hosszabb kendőt kényszerítenek a nőkre, Satrapi elkerekedett szemmel kérdez vissza: "Azt várják el, hogy én, mint nő, semmit se érezzek, amikor ezeket a fiúkat testhez simuló ruhákban látom, miközben őket viszont felizgatja az öt centiméterrel rövidebb kendőm látványa?" A tökélyre fejlesztett feminista reakciókban szerepet játszanak a bécsi diákévek is, amelyek a két eltérő kultúrkör találkozása miatt még több humoros szituációval és konfliktussal terhelik meg a kötetet.

Részlet a Persepolis - A hazatérés című kötetből | Nézz még képeket belőle!

A befogadás élményét Satrapi azzal mélyíti el igazán, hogy furcsa módon végletekig leegyszerűsített, pár vonalból építkező, kizárólag az alakokra koncentráló rajzokat használ. Miközben a buborékokba írt szöveg tökéletesen valósághű, addig a fekete-fehér grafika szemmel láthatón nem is törekszik arra, hogy a realizmus illúzióját keltse. Ez azonban csak a látszat, Satrapi tökéletesen tisztában van az ábrázolásmódban rejlő lehetőségekkel, vagyis azzal, hogy az olvasó képes összekötni és folyamatos valóságot alkotni az eléje rakott képek sorozatából. Ennek legszebb példája, amikor a bombázás áldozatairól szóló epizódot a következő képsorral zárja: egy kislány a romokhoz szalad, befogja a száját ("nem tudtam akkorát üvölteni, amekorra szenvedés és harag volt bennem..."), majd eltakarja szemét. A következő képkocka nem a pusztítást ábrázolja, hanem a sötétséget, amit az eltakart szem lát, vagyis az elképzelhetetlent az olvasó fantáziájára bízza.

Hiába követ a Persepolis hasonló receptet, mint a holokauszt borzalmait ábrázoló, a képregényt a szépirodalom falain belülre beemelő Maus, a két album közti különbség pár oldal után nyilvánvaló. Amíg Spiegelman a vészkorszak nyomasztó ábrázolásához kénytelen volt egy új, elidegenítő formát - az antropomorf ábrázolást - találni, Satrapi pont a hétköznapi mesélési stílusával hódít, aminek hatására az olvasó akaratlanul is egy idegen kultúra részének érezheti magát. Ezzel pedig az iráni-francia írónő már el is érte a célját. Ezek után az sem meglepő, hogy a kötet kötelező olvasmány lett például az amerikai West Point katonai akadémián is.

Marjane Satrapi: Persepolis I-II. kötet
Nyitott Könyvműhely, 355 oldal
A két kötet ára: 5400 forint