A bizonytalanság képes bibliája

Megvártuk, amíg elül a nemrégiben mozikba került Watchmen-film kiváltotta hisztéria, hogy az őt megillető figyelmet szentelhessük a film alapjául szolgáló képregénytörténeti klasszikusnak, amelynek most már harmadik, magyarul megjelent kötetét is kezünkben tarthatjuk. Íme, itt egy Huxley-hoz, Orwellhez méltó vízió, amely jóval több, mint egy jól működő, álarcos hősökkel megtűzdelt képregény. Hidegháború hátborzongató képkockákban.

A Watchment akkora kultusz övezi, hogy már azelőtt óriási elvárásaink vannak vele szemben, hogy egyáltalán tudnánk, miről szól. Ami nem is csoda, hiszen úton útfélen a képregények képregényeként emlegetik, a kiadók pedig előszeretettel hirdetik úgy, mint az egyetlen képregényt, amely felkerült a Time magazin legjobb regényeket tömörítő listájára. Pár oldal után azonban a magasztalás helyett leginkább kérdések kerítik hatalmába az értetlenkedő olvasót.

A képregényhez szokott szemnek a lassan hömpölygő történtet mélysége idegen, a szépirodalomhoz képest pedig a képregény burjánzó vizualitása lehet szokatlan. Az olvasó nehezen lép túl azon a dilemmán, hogy egy rakás szuperhősről szóló lebilincselő képregényt - lásd Chris Claremont Uncanny X-menje -, vagy pedig egy utópisztikus irodalmi művet - például George Orwell 1984-e - tart-e a kezében. Alan Moore ezzel a zavarbeejtő kettőséggel, vagyis azzal, hogy egy atomkatasztrófa szélére sodrodó társadalom bemutatásához egy, az emberek többsége által lenézett műfajt választott, nyilvánvalóan provokálni akart. Az írót ismerve ez azonban nem meglepő.

Az angol származású Moore-t az iskolából azért csapták ki, mert LSD-t árult. A római kígyóisten tisztelőjének tartja magát, hatalmas vasgyűrűket visel minden ujján. A felesége pedig egy olyan nőért hagyta el, akivel évekig hármasban éltek együtt. Bár szerinte a személyisége egy hatalmas átverés, mégis elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a képregényt mára egyre többen kezelik művészetként. Azon túl, hogy mindenki másnál többször, összesen kilencszer kapta meg a legrangosabb képregényes elismerését, az ő köpönyegéből bújtak elő azok a brit írók - például Neil Gaimen, Warren Ellis, Garth Ennis, Grant Morrison - akik kreativitásukkal, tabudöntögetésükkel a '90-es években teljesen átformálták az amerikai képregényes trendet.

Bár a '80-as évek elején is futott több olyan sorozat, amely megágyazott a komolyabb témáknak, a cezúrát az 1986-os esztendő jelentette. Ebben az évben három olyan kiadvány is megjelent, amely örökre megváltoztatta a képregényről kialakult képet. Art Spiegelman a Maus-ban a fajelmélet kliséit kiforgatva beszélt a holokausztról. Frank Miller a nyomasztó hangulatú Batman-történetében, a The Dark Knight Returns-ben az örökifjú szuperhős-toposszal szakítva, teljesen átformálta a Denevérember figuráját. És ekkor indult Moore eredetileg 12 különálló füzetben kiadott kultikus sorozata is, a Watchmen.

A Watchmen egy olyan alternatív jövőt mutat be, amelyben valóra váltak a hidegháborús Amerika félelmei: az atomháború elkerülhetetlen, a Watergate-ügyet felgöngyölítő újságírókat megölik, Nixon ötödik ciklusát tölti az elnöki székben, Vietnam az USA 51. állama lett. A világ torzulásában az álarcos hősök is szerepet játszottak, többek között az a velejéig cinikus, a kormányzat sötét ügyeit intéző Komédiás, akinek a megölésével kezdetét veszi a történet. Az ügyben a képregény legjobban felépített karaktere, Rorschach nyomoz, aki megalkuvás nélkül, szinte gyermeki logikával veri szó szerint péppé az alvilág képviselőit.

Nézd meg nagyban!	Nézd meg nagyban!

A szóbuborék mestere

Az 1953-as születésű Alan Moore első komolyabb munkái olyan brit magazinokban jelentek meg, mint a 2000 AD és a Warrior. Utóbbi közölte először, 1983-1988 között a V for Vendetta című sorozatát. A Thatcher-kormányt bíráló képregény Nagy-Britanniát olyan totalitárius diktatúraként mutatja be, ahol az elnyomó rendszerrel szemben egy Guy Fawkesra - aki 1605-ben megpróbálta felrobbantani az angol parlamentet - hasonlító anarchista harcol. Mivel Moore komolyan tartott a brit konzervativizmus térnyerésétől, ezért az USA-ba költözött, ahol az egyik legnagyobb kiadónál, a DC-nél kezdett dolgozni, legjobb műveit itt írta. Először 1983-től a Swamp Thing (Mocsárlény) című sorozatot kapta meg. Az életre kelt mocsári moszatról szóló képregény Moore kezei között olyan filozófiai mélységet kapott, ami merőben szokatlan volt az amerikai képregénytől. 1986-87-ben szabad kezet kapott saját sorozata elkészítésére, ez lett a Watchmen. Majd saját szája íze szerint formálta át a DC emblematikus karaktereit: Whatever Happened to the Man of Tomorrow? című sztori azzal a gondolattal jásztik el, milyen lenne egy utolsó Superman képregény, a The Killing Joke (A gyilkos tréfa) pedig először ábrázolta Batmant és fő ellenfelét, Jokert egymás komplementereként. A szerzői jogdíjak miatt összekülönbözött a DC-vel, így 1989-ben végleg otthagyta a kiadót. Később saját céget hozott létre, America's Best Comics néven, azóta itt jelennek meg munkái, többek között a viktoriánus-kori kalandregény-figurákról szóló The League of Extraordinary Gentlemen.

Személyében az unalomig ismert patetikus, szeretetreméltó hős helyett egy olyan szélsőjobbos igazságosztót kapunk, aki szerint a világ pusztulásáért a liberális értelmiség és a laza erkölcsök a felelősek. Ezeket azonban Moore nem egyszerűen odavágja, hanem az átélt megaláztatásokból, fájdalmas emlékekből mesterien vezeti elő a képregénytörténelem talán egyik legjobban kitalált karakterének torz nézeteit. Rorschach fasisztoid lelkivilágát tökéletesen adják vissza a képregényben hosszan idézett naplóbejegyzései: "A sok szex és gyilkosság összegyűlt mocska derékig ér majd, és akkor a sok szajha és politikus felnéz az égre, és így rimánkodik: Ments meg minket! Én pedig lenézek, és azt suttogom: Nem."

Rorschach a magánakcióba egykori társát, Éji Bagolyt próbálja bevonni, akit tespedt impotenciájából az elbűvölő Selyem Kísértet rángat ki. A pár kölcsönösen azt adja egymásnak, ami a másik életéből hiányzott: a férfi az izgalom hatására újra erőre kap, az asszonynak pedig a megértés jut, amire a szinte bármire képes Dr. Manhattan mellett hiába vágyakozott. Moore, aki a váltakozó idősíkok alkalmazásával elképesztő profizmussal építi fel karaktereit, tulajdonképpen a szuperhősökön keresztül állít tükröt a társadalom elé. Amíg Huxley a tudomány eszközeivel - Szép új világ -, Bret Easton Ellis az elidegenedés ábrázolásával - Amerikai psycho - kritizál, addig Moore az amerikai popkultúra lesajnált ikonjaihoz, a maszkos hősökhöz nyúl.

A Watchmen egyediségét fokozza, hogy Moore, illetve a rajzoló Dave Gibbons valósággal feszegetik a képregényes elbeszélés határait, végletekig kihasználják a műfajban rejlő lehetőségeket. A képkockák háttereiben számtalan, a sztori még teljesebb megértését segítő apró részletet, politikai célzásokat tartalmazó feliratot rejtettek el. Az alkotók töménytelen szimbólummal is megterhelik a kötetet, ennek egyik legszebb - a képregény címlapján is visszaköszönő példája -, hogy a képeken felbukkanó órák a nukleáris fenyegetés szimbólumai, a mutatók szinte mindig öt perccel éjfél előtt állnak. A részletgazdagságot - amely iskolapéldája annak, hogy mennyire kreatív műfaj is a képregény - első olvasásra szinte lehetetlen befogadni, az újraolvasás viszont mindig újabb és újabb mélységekkel tölti meg a Watchment.

Nézd meg nagyban!	Nézd meg nagyban!

Hasonló átgondoltság jellemzi a képregény vizualitását is. Nem is annyira Gibbons rajzstílusa a különleges, amely realizmusával egyből magára vonzza a tekintet, sokkal inkább az általa alkalmazott ábrázolásmód és panelelrendezés. A képregény első oldalán a véres szmájlit, a képregény meghatározó szimbólumát, fokozatosan távolodó fókuszban látjuk. Az ehhez hasonló megoldások nem csupán rendkívül erős filmszerűséget kölcsönöznek a képregények, de kiváló eszközök ahhoz is, hogy a szerzők kiemeljék az általuk fontosnak tartott dolgokat. A vizuális csúcspontot tagadhatatlanul a Rettentő szimmetria címet viselő ötödik fejezet jelenti: a történet közepétől visszafelé és előre haladva, a képkockák elrendezése teljesen azonos, ráadásul a rajtuk ábrázoltak is szimmetriában állnak egymással.

A Watchmen kuriózum, olyan alkotás, amely mesterien ötvözi a képregényes és a szépirodalmi hagyományokat, annyira komplex, hogy még a második és a harmadik elolvasás után is tartogat meglepetéseket. Ha valaki soha életében nem forgatott még komolyabb képregényt, egészen biztos, hogy tudattágításként fogja megélni az olvasását.

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen, Az Őrzők I-III. rész
Cartaphilus kiadó
A három rész ára: 7740 forint