Spiró György: Féltem Magyarországot

Ismerősei szellemes és közvetlen embernek tartják, mi azt láttuk, tele van megbántottsággal és daccal. Az utóbbi hetekben Spiró György neve a magyarérettségi kapcsán került a közfigyelem homlokterébe, pedig akkor még a vitázók nem sokat tudhattak arról, a Fogság szerzője most a cigány-magyar polgárháború és a kamatyadó szatirikus vízióját csapja ki az asztalra. Az írót május közepén megjelent Feleségverseny című új regényéről kérdeztük, de szóba került sok más meglepő dolog is, így tudtuk meg, hogy korunk egyik legjelentékenyebb magyar drámaírója unja a színházat, szereti a politikai vitaműsorokat, de leginkább örül, hogy lyuk van a seggén.

- Amikor Az Ikszek-et olvastam, egyértelmű volt számomra, hogy a kaposvári Csiky Gergely Színházban eltöltött idő inspirálta, és csak mikor később utánanéztem a dátumoknak, akkor láttam, hogy az később történt, és a Nemzeti Színházban eltöltött egy gyakornoki év volt, amikor beszippantotta ez a világ.

- Nem szippantott be, világéletemben színházidegen voltam, és az is maradtam. Úgy írok darabot, hogy a drámát elsősorban irodalmi műfajnak tekintem. Nem érdekel túlságosan, mit csinálnak aztán a színházban. Ha jó az előadás, nagyon örülök, de az a csoda, és ritkán fordul elő. Szoktam mondani, hogy a drámaíró helye nem a próbán és nem a színházban van. Még 75-ben ösztöndíjas drámaíróként véletlenül bekerültem a Nemzeti Színházba, nem az én ötletem volt egyébként, hanem Molnár Gál Péteré, Major Tamás lecsapott rám, és váratlanul segédrendező lettem mellette. Akkor már meg akartam írni Az Ikszek-et, de nem színházi regénynek indult. Amikor viszont megfigyelhettem Majort munka közben, egyszerre belém döbbent: atyaisten, ő az ideális főszereplő, és a színház lesz a közege! A Nemzetinek köszönhetem, hogy láthattam belülről működni egy színházat. Hálás vagyok érte Marton Endrének, Isten nyugosztalja. Aztán megírtam Az imposztor-t a regényből, Major kért fel, el akarta játszani a főszereplőt, Boguslawskit, nem háríthattam el. Szerintem nem olvasta Az Ikszek-et, valaki tanácsolta neki. De olyan nagyon nem rajongok a színházért, mint gondolni szokták.

- Ehhez képest színházigazgató is volt. Azért nagyon furcsa, hogy azt mondja, nem szereti a színházat, mert Az Ikszek tele van olyan szeretetteli mondattal a színházról, hogy az ember azonnal szaladna, hogy ha csak büfésnőként is, de részese legyen ennek a jó hangulatú világnak.

- Mert így kell megírni egy regényt vagy egy drámát. Minden szereplőt meg kell érteni belülről.

- Még az is felmerült bennem, hogy vajon miért nem lett színész. Az interjúkötetben (Jámbor Judit: Amíg játszol - Beszélgetés Spiró Györggyel, Scolar Kiadó, Budapest, 2000) mesélt arról, hogyan játszotta elő a színészeknek a jelenetet.

- Néhány karakterszerepet eljátszottam pár filmben, nyilván színésznő anyámtól örököltem valamit, de az ő példája súlyos érv volt, hogy eszembe se jusson ez a pálya. Ő végigszínészkedte az életét, szegény. Néhányszor rendeztem, de az írásban több fantáziát láttam. Aki megtanult írni, az inkább írjon. Nagyon szerettem Kaposvárott lenni, csodálatos társulat volt, jó volt bemenni és a büfében vagy turnén hülyéskedni velük tíz éven át, de nem azért, mert színházban voltam, hanem mert fantasztikus emberek között lehettem, és néha segíthettem nekik, végre nem voltam fölösleges.

- Most jár színházba?

- Ha lehet, elkerülöm. Egy időben sokat jártam színházba, öt évig írtam színikritikákat, aztán meg igazgatójelöltként és igazgatóként volt kötelező, de azóta nem nagyon járok, unom. Ha barátok darabját mutatják be, elmegyek a premierre.

- Mit látott utoljára?

- A II. Richárd-ot majdnem egy éve, én fordítottam, azt muszáj volt megnéznem.

- Kár. Tíz éve azt mondta, hogy gyávák a színházigazgatók és a rendezők, nem játszanak kortárs magyar szerzőket. Megkérdeztem volna, hogy most mit gondol.

- Nem pontosan ezt mondtam. Nekünk volt nehéz a hatvanas-hetvenes években, akkor senkit sem mutattak be, amíg középkorú nem lett. Ez jó ideje megváltozott. Ma könnyebb színpadra kerülni, de nagyszínpadra most sem igen engednek mai magyar szerzőket. Hatvan-hetven fő előtt játsszák a darabjainkat többnyire. A műsorpolitikában az a gyávaság, hogy a nagyszínpadokat fenntartják az úgynevezett populáris műveknek, amelyekkel amúgy nekem semmi bajom, támogatom, hogy musicalt vagy operettet adjanak, csodálatos műfaj a zenés színház, csak az a baj, hogy általában színvonaltalanul adják elő őket.

- Mi számít nagyszínpadnak?

- A Vígszínház, a Madách, az Operett. Ahol tömegek férnek be a nézőtérre.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Fotó: Hajdú D. András | Nézzen még képeket!

- Az Ikszek-et is támadták 1986-ban, magyarok is, lengyelek is. Mi volt vele a baj?

- Egyetlen lengyel támadta, a többi, magyarul nem tudó lengyelt átverve, akik aztán szerte a világon betiltatták. A magyarok támadása mégis súlyosabb, mert ők olvasták, és ennek ellenére rágalmaztak. Lengyelellenes cionista műnek bélyegezték Az Ikszek-et, valamint rólam elképesztő rágalmakat terjesztettek itthon és külföldön. Akik azon a bizonyos Nagymező utcai írótalálkozón 86 nyarán a Lengyel Kulturális Intézetben a legförtelmesebb állításokat engedték meg maguknak rólam, pár nappal korábban a barátaim voltak, legalábbis én azt hittem. Együtt küzdöttünk Közép-Kelet-Európa együttműködéséért és kölcsönös megismertetéséért, együtt küzdöttünk a párt kulturális politikája ellen... Egy-két embertől megkérdeztem közülük később, miért mondtak olyan szemétségeket rólam, erről a tanácskozásról ugyanis megjelent egy nagyon nagy anyag az egyik krakkói folyóiratban. Á, ők nem mondtak olyat, majd megcáfolják. Hát, nem cáfolták meg mind a mai napig. A lengyel folyóirat szerkesztője, amelyben ennek a Nagymező utcai mocskolódásnak a jegyzőkönyve megjelent, tavaly kért tőlem bocsánatot, épp díszvendége voltam a varsói Boguslawski-konferenciának. A Szolidaritás-kormány 1990-ben kért bocsánatot az ellenem folytatott hajszáért, pedig nem ők követték el. Magyarországon bocsánatkérés nem fordulhat elő. Az Ikszek-et egész sor nyelven ki akarták adni akkor, de a lengyelek és a magyarok áskálódása miatt nem adták ki, csak franciául és csehül - persze a rendszerváltásig Prágában is be volt tiltva. Hamarabb kaptam meg bizonyos rágalmakat, mint bárki más ebben az országban, csak mert az MSZMP két szárnya éppen nyírta egymást. Nekem se egyikhez, se másikhoz nem volt közöm, eszközként szíveskedtek bánni velem. Nem olyan érdekes ez, a művek az érdekesek, de azokkal ma megint nemigen törődik senki.

- Sok nyilatkozatában érződik a megbántottság. A Fogság fogadtatása változtatott önben valamit?

- A sikere óta még többen gyűlölnek a szakmában. A szakmában mindenki természetesnek tartja, hogy egy magyar írót gyaláznak, és vagy örülnek neki, vagy közönyösek, vagy sunyítanak. Egyedül Fodor Géza írt egy cikket '86-ban, de ő kritikus és esztéta volt, nem író. Mindenki hallgatott 23 éven át, kritikusok és újságírók most már megszólaltak, de író nincs közöttük, nem is lesz.

- Azért elég sokan szeretik a Fogság-ot.

- Két író és egy festő már a megjelenése előtt népszerűsítette önzetlenül, a kiadó reklámjába is bekerültek név szerint, nekik hálás vagyok. Van rajtuk kívül maroknyi íróbarátom, ők is szeretik. Néhány kritikus őszintén dicsérte. 43 ezer olvasó megvette, és úgy látszik, el is olvasta. De ha valaki ír egy jó regényt, azt Magyarországon maga a szakma nem szeretheti. Akiknek befolyásuk van külföldön, azok bizony a Fogság lefordítását is megakadályozták, szó szerint az egész világon. Csehország hasonlít ebben hozzánk nagyon. '88-'89-ben gyakran jártam ott, érdekes tapasztalatokra tettem szert. Találkoztam kiváló cseh írókkal, és megborzongtam, milyen mérhetetlen gyűlölettel beszélnek a többi íróról. Magyarországon nem sokan tudják, hogy a csehek gyűlölik Hrabalt, és nem olvassák a könyveit. Nálunk mindenki azt gondolja, Hrabal nagy cseh író. Nekik nem az: kollaborált. Gyűlölik Jiri Menzelt, aki a Husák-érában is dolgozott. Ő azért szokott nálunk rendezni, mert ott nem rendezhet. Ugyanolyan súlyos, nagy bajok vannak Csehországban, mint Magyarországon, pedig sokkal polgárosultabb helyzetből indultak. Túl hosszú volt az a kommunista diktatúra, nagyon nagy bajokat okozott a lélekben, eltorzította őket. Nálunk nem a Kádár-rendszer torzította el a lelkeket végzetesen, Kádárnak a hatvanas évek közepétől engednie kellett, hanem az utána következő privatizációs harácsolás.

- A kritikusok dicsérték, a Fogság-ról azt mondták, beszakítja az asztalt.

- Azok a kritikusok. De azért a Fogság-ot is mocskolták páran, nem akármilyen szavakkal. Ha a Kádár-rendszer alatt valaki sikeres volt Nyugaton, ahhoz nem mertek igazán hozzányúlni, ezért néha szinte élet-halál kérdése volt, hogy valakit publikálnak-e odakint. Ez ma is így van. Nekem soha egyetlen soromat sem adták ki németül, rajtam lehet ütni.

- Ezért is volt furcsa a Jobbik közleménye. Akik azt megfogalmazták, nem nagyon követhették nyomon az ön pályafutását.

- Nem adták ki könyvemet külföldön, kivéve kettőt franciául, és egyet csehül. De jelenthetem azoknak, akik utálnak: ezeknek a könyveimnek se volt visszhangjuk. Azon kevés magyar író közé tartozom, akiknek egyetlen sorát sem adták ki ama bizonyos Frankfurti Könyvvásár alkalmából. Kedves kollégáim utasították vissza négy fordító kérelmét - novelláskötetet, drámakötetet, a Shakespeare-könyvemet és Az Ikszek-et szerették volna lefordítani németre vagy angolra. Aztán ez a kuratórium lemondott, jött utánuk két darab háromnevű irodalomtörténész, a kérelmeket ők is megkapták, ők pedig nem is válaszoltak. Hát így vagyok én "agyonmenedzselve".

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Fotó: Hajdú D. András | Nézzen még képeket!

- A regényeiből kitűnik, hogy nagyon érdeklik a társadalompszichológiai folyamatok. Most elég sok indulat kering az emberekben, amelyeknek a hátterét, eredetét érdekes lenne megírni. Nem érdekli, hogy ezeket elemezze?

- Ilyen típusú regény megírásához olyan hihetetlenül mély tudás kellene a mai magyar társadalomról, amilyennel én nem rendelkezem. Valami tudásom persze van: némileg megismertem a társadalmat, amikor vidéken dolgoztam, ott minden sokkal nyíltabban megy, és sokkal inkább emberek a hordozói a dolgoknak. Az intézményi falak, amelyek Budapesten erősek, ott nincsenek jelen, vagy kevésbé. Szerencsém volt, hogy belekerültem a társadalomba: az egyetem elvégzése után mindig volt két-három állásom, soha nem az irodalomból éltem, és így elég sok rétegben megfordultam. De akkora tudással erről a társadalomról, mint egy szociológus típusú író, vagy mint amilyen a hihetetlen munkabírású Móricz volt, aki programszerűen járta az országot és mindent fölírt, amit csak hallott, nem rendelkezem. Nem olyan típusú vagy tehetségű író vagyok. Egy-egy dráma vagy novella erejéig merészeltem a társadalomról írni, részproblémákkal tisztában vagyok, de az egésszel nem. Nem véletlen, hogy vagy a múltban játszódnak a regényeim, vagy a jövőben, és soha nem a mában: nem teszek úgy, mintha mindentudó lennék.

- Ha nem is mondta így ki, de sugallta, hogy ön szerint ma ugyanúgy létezik cenzúra, mint a hatvanas-hetvenes években, csak ez már az üzleti szempontok, a megtérülés cenzúrája. Ez rosszabb, mint amaz? Visszamenne abba az időbe?

- Ez becsapós, mert az ember akkor fiatal volt és egészséges. Abban a korszakban elég keményen cenzúráztak. Engem is cenzúráztak, olykor egy időre minden művemet betiltották, de persze másokét is. De megtanultunk ezzel együtt élni, pláne miután az ember kiismerte a cenzúra természetét. Orosz cári típusú cenzúra működött a szocializmusban Magyarországon. Nem minden cenzor volt művészetellenes, sok irodalombarát akadt közöttük, ők olykor segítettek, ha tudtak, és nem tőlünk féltek, hanem a másik cenzortól, aki följelenthette őket. Most nem úgy van cenzúra, mint akkor, hiszen bármi megjelenhet, megpályázzák valamilyen kuratóriumnál, pénzt kapnak rá, kiadják, legföljebb a szerző nem kap érte semmit. De az ilyen könyv nem feltétlenül jut el az olvasóhoz. Nem veszi át a terjesztő, vagy csak ötven példányban, és az emberek gyakran meg se tudják, hogy létezik. Születnek nagyszerű művek, de fogalmuk sincsen azoknak, akik egyáltalán még olvasnak műveket, hogy megjelent és érdemes megvenni. Mondhatnék egy csomó jó művet... Mondtam is, néhány mai magyar regényt mindenfelé népszerűsítettem az elmúlt években, de most inkább nem nevezem meg ezeket: lehet, hogy most kellemetlen a szerzőknek, ha éppen én dicsérem őket.

- Sokszor emlegeti, hogy szépen lassan elbutulunk, az emberek egyre kevésbé érdeklődnek a művészet és a kultúra iránt.

- Ez világszerte így van, Magyarország ebben az elbutulásban a fejlett világot követi. Ki kellene találni - sőt ki is van már találva -, hogy mit kell ilyenkor tenni, csak mi nem tesszük. ami a magyar nemzeti kultúra ellen elkövetett igen súlyos vétség. Minden jó regényből, minden jó drámából tévéjátékot és tévéfilmet kellene csinálni, mert úgy eljuthat a közönséghez, ha tisztességes állami tévét működtet az állam. Ezt csinálják Kelet-Európában a lengyelek, a csehek, a románok. Ők igenis gondozzák a nemzeti kultúrájukat, nekik ez fontosabb, mint a megfelelő döntéshozóknak Magyarországon. Azt a műfajt kell megtalálni, amit az emberek éppen szeretnek és be tudnak fogadni.

- Van tévéje? Mit szokott nézni?

- Jó meccseket nézek, és ha véletlenül találok jó filmet a műsorban, akkor igyekszem időt szakítani rá. Politikai vitaműsorokat is szoktam nézni, a legszélsőségesebb adókon is.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Fotó: Hajdú D. András | Nézzen még képeket!

- Javasolta azt is, hogy a kötelezőket rövidítve kellene olvasniuk a gyerekeknek. Születtek is ilyen regények, a Klasszikusok újramesélve. Olvasta végül valamelyiket a sorozatból?

- 2006-ban beszéltem erről. Mi közöm nekem ahhoz, hogy pár évvel később mit gyártanak mások? Nem olvastam az átiratokat, de az már elvileg nem megy, hogy az eredeti mű szerzőjének a neve van rajtuk az átíróé helyett. Ez csalás. Úgy kell átfogalmazni a régebbi regényeket, ahogy Móricz Kemény Zsigmondot. Azt hazudják, hogy én akartam az átírásból üzletet csinálni magamnak, és hogy az én bűnöm, hogy valami Nógrádi mit művelt. Az, kérem tisztelettel, nem az én álnevem. Megjelenik bizonyos portálokon, hogy vagy-vagy: vagy Jókai, aki a miénk, vagy Spiró, az a szemét idegen. Ezt csak úgy lehet? Bármit lehet? Én azzal sem értek egyet, amit szerencsétlen Radnóti Miklós csinált pénzért, mert az éhhalál fenyegette - lerövidítette a Don Quijoté-t. Gyerekkoromban azt a változatot olvastam, persze a rövidítés ténye nem volt feltüntetve, és nem értettem, miért unom annyira. Később kiderült, hogy töredéke az eredeti műnek. A Gulliver-t is úgy olvastam gyerekként, hogy a legjobb részeket kivették belőle. Tűrhetetlen. Az Egri csillagok-at viszont nem kell átírni, azt ma is el lehet olvasni. Shakespeare-t az amerikaiak lefordítják mai amerikaira, úgy játsszák. Senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel valaki az angol nyelvet vagy az amerikai népet gyalázná.

- Ez az elbutulás fura dolog. Lehet, hogy ami most van, az a természetes, és az a tekintély, ami övezte Petőfi, Arany, Ady korában vagy akár csak pár évtizeddel ezelőtt a művészetet meg az irodalmat, az volt mesterséges és feltupírozott. Az irodalom akkor pótolt valamit, amit ma már nem kell pótolnia.

- Ezzel egyetértek. Próbáltam is mindvégig úgy élni az életemet, hogy ne legyek se vátesz, se ellenvátesz. Hogy normális polgárként írhassam a műveimet és ne kelljen se politikával, se ideológiával foglalkoznom. Hogy ne én legyek a megmondóember.

- Ennek szerintem nem sok köze van az író elhatározásához, ez a közegen múlik, az emberek elvárásain.

- Az emberek azért várják el még most is, hogy írók és költők mondják meg, hogy miről mit kell gondolni, mert továbbra sem működnek a demokratikus intézmények. Beteg dolognak tartom ezt a helyzetet, de értem. Nagyon-nagyon sok kedves emberrel találkoztam sok helyütt az országban, akik az írótól nem irodalmat, hanem az életüket érintő tanácsokat vártak. Papi szerepbe kényszerítik az írót bajukban és tanácstalanságukban.