Azért vagyunk ott az Eb-n, mert végre nem csapjuk be magunkat

foci, magyar fociválogatott

Egy futballkultúra hagyományos stílusa tiszteletre méltó, megőrzendő dolog – ha valóban létezik. Amikor már nem több üres szólamnál, önámításnál, akkor meg kell szabadulni tőle. Ezért léptünk most előre, és a görögök, törökök példája lebeghet előttünk.

Eljött a nap, kedden este 6 órakor a magyar válogatott 44 év után ismét Európa-bajnoki mérkőzést játszik, az osztrák válogatott ellen.

Ugyan miért éppen most jutottunk el ide?

Amikor a 2016-os Eb-selejtezősorozat kezdetén Pintér Attilával a kispadon 2-1-re kikaptunk az északír válogatottól, félő volt, hogy már tényleg soha nem jutunk ki egy nagy tornára.

Hogy jobban átérezzük annak a vereségnek a súlyát: az északírek a megelőző öt évben egyszer San Marinónak tudtak legalább két gólt rúgni idegenben, még 2009-ben (akkor 3-0-ra nyertek), majd 2013-ban Luxemburg ellen dupláztak – kis szépséghiba, hogy ezzel együtt is kikaptak 3-2-re. Az ellenfél, még egyszer: Luxemburg volt.

Ahogy azt a napokban Csányi Sándor MLSZ-elnök elmondta, már meccs közben szégyellte magát, és eldöntötte, hogy ez így nem mehet tovább. A válogatott élére az a Dárdai Pál került, aki 17 év németországi futballtapasztalattal a háta mögött vette fel a harcot, és a válogatott a következő öt Eb-selejtezőjén mindössze egyetlen gólt kapott.

Dárdai Pál eredményei a 2016-os Eb-selejtezőkön

Románia-Magyarország 1-1
Magyarország-Finnország 1-0
Feröer-szigetek-Magyarország 0-1
Magyarország-Görögország 0-0
Finnország-Magyarország 0-1

Dárdai öt mérkőzés alatt megsemmisítette a hazai edzők által évtizedeken keresztül dédelgetett üres mítoszt a magyaros technikáról, a fineszről és a rövid passzos játékról, amellyel sikerrel plántálták a magyar foci intellektuális felsőbbrendűségét hirdető káros és hazug önképet a szurkolók fejébe.

Önámítás helyett szakmaiság

Az MLSZ partner volt a két lábbal a földön járó, a realitásokra építő Dárdai, majd az ő munkáját folytató német Bernd Storck munkájában és a nemritkán hajmeresztőnek tűnő döntéseiben is, legyen az a stábtagok lecserélése vagy a semmiből előhúzott Kleinheisler szerepeltetése. A valós helyzetünkkel való szembenézés gyorsan kifizetődött: a norvégok oda-vissza történő legyőzésével teljesen megérdemelten jutottunk ki az Eb-re, és már senki nem beszélt labdatartásról meg rövid passzos játékról.

Ami történt, nem egyedi eset az európai futball történetében.

Dárdai Pál egyszerűen tudta, mit akar, és azt is, hogy mi a realitás Fotó: Polyák Attila - Origo

A futball szempontjából Görögország egy évszázadon keresztül törpeállamnak számított Európában. Az 1994-es világbajnokság volt az első, amelyre a görög válogatott kijutott, de az a bravúr is főként azért jött össze, mert a csoportfavorit Jugoszláviát felfüggesztette a nemzetközi szövetség. Az Egyesült Államokban rendezett vb-n aztán nem sok vizet zavartak a görögök: a torna leggyengébb teljesítményét nyújtva nulla ponttal, 0-10-es gólkülönbséggel estek ki.

Tíz év múlva az esélyeseket, köztük a házigazdát legyőzve megnyerték az Eb-t Portugáliában.

Mi történt?

A görögök történelmileg a nagy irányítók, a cselek, a trükkök, az egyéni megoldások bűvkörében éltek, saját magukra pedig bohém labdavirtuózokként tekintettek. Emellett külföldi útjaik során a válogatott csapat általában hajnalig iszogatott, kávézgatott a kísérőkkel, újságírókkal, barátokkal. Az 1994-es vb előtt, például, végighaknizták a keleti part görög közösségeit. A sokadik pofon után a görög szövetség megelégelte a vesszőfutást, és a válogatott élére a német Otto Rehhagelt nevezte ki, aki Marco Tardellit, Nevio Scalát, Javier Clementét és Terry Venablest előzte meg a kiválasztás során, vagyis a szövetség kizárólag külföldi megoldásokban gondolkodott.

Németül gondolkodunk, németül játszunk

Görögországba kerülve Rehhagel kíméletlenül kiirtotta az egyénieskedésre épülő görög futball gyökereit, a tradíciónak írmagja sem maradt – ezzel a szellemiséggel vezette ki a csapatot a 2004-es Európa-bajnokságra. Ott aztán maradandó nyilatkozatokra ragadtatta magát. "Most, hogy itt vagyok Görögországgal az Eb-n, egy filozofikus kijelentést szeretnék tenni.

Kérem, írják le: egy embernek semmire sincs annyira szüksége, mint egy másik emberre"

– idézi az edzőt a magyarul is megjelent Fociológia című könyv. A kijelentés elsőre talán banálisnak hat, de visszaköszönt benne a háború utáni Németország szellemisége.

Otto Rehhagel évek alatt csodát tett a görög válogatottal Forrás: AFP

"Nagyon jól szervezettek voltunk, egységesek és harcosak, vállt vállnak vetve küzdöttünk” – mondta a csapatról Ziszisz Vrizasz, miután legyőzték Franciaországot a negyeddöntőben. Angelosz Hariszteasz, a 2004-es Eb-gólkirály sem sokkal maradt le mögötte. "Német edzőnk van, németül gondolkodunk, úgy játszunk, mint egy német csapat" – jelentette ki, és

most már mi is jobban átérezzük, mire gondoltak akkoriban a görög válogatott tagjai.

A portugáliai sikert megismételni nem tudták, de a görögök ott voltak Rehhagellel a 2008-as Eb-n és a 2010-es vb-n is. És a példájuk távolról sem egyedi.

Gyorsabban, erősebben, magasabbra

A török futball felemelkedése az 1980-as évek végén indult el. Nagy szerepe volt benne a korábbi német szövetségi kapitány, Jupp Derwall érkezésének, aki három éven keresztül irányította a Besiktast, és megnyitotta a kaput a honfitársai előtt. Közülük is kiemelkedett Christoph Daum, aki hét évet töltött az országban a Besiktas, a Fenerbahce és a Bursaspor vezetőedzőjeként.

Christoph Daumot (középen) megváltóként fogadták a Besiktasnál, és nem is csalódtak benne Forrás: AFP/Mustafa Ozer

A göröghöz hasonlóan a török futball is a (vélt) játékosságról, a cselekről szólt, a focisták gyakran a végletekig önző módon játszottak. Derwall és a többi német edző azonban új edzésmódszereket vezetett be. Közben nőtt a televízióban látható külföldi meccsek száma is, így egyre inkább felértékelődött a passzjáték. A törökök végül teljesen elfordultak a korábbi hamis – legalábbis a gyakorlat által nem igazolt – identitásuktól.

Működik a tudásimport

"Derwall németországi törököket igazolt a klubhoz, akik sokkal nagyobbak, erősebbek voltak, odafigyeltek az étkezésükre, ráadásul úgy edzettek, mint a németek. Eleinte ők sem váltották meg az országot, mert Isztambulba kerülve hamar felvették a helyi szokásokat, és úgy éltek, mint egy pasa a háremhölgyei között. Ez azonban csak a folyamat kezdete volt, és később

a Németországban szocializálódott török játékosok hazatérése gyorsan felemelte a hazai futballt"

– írja a Fociológia.

A nagy átalakulás előtt a törökök 1954-ben jártak utoljára nagy tornán. Az 1996-os angliai Eb-n viszont már ott voltak, bár akkor még rúgott gól és pont nélkül kiestek. Azóta viszont egy Eb-negyeddöntőt (2000), egy Eb-elődöntőt (2008), és egy vb-bronzot (2002) is fel tudnak mutatni.

Volt, nincs

Félreértés ne essék: egy ország futballkultúrája, hagyománya és stílusa minden tiszteletet megérdemel.

Amíg létezik.

A magyar foci az 1920-as években a technikai képzettségről, a labdatartásról és a lapos passzokról szólt, és ez így is maradt a sikerkorszak végéig. Hogy ez pontosan mikor jött el, arról lehetne vitatkozni, de az biztos, hogy az 1980-as évek végére már számos jele volt annak, hogy a nemzetközi futball állva hagyta az identitását elveszítő, azt csak szavakban ápoló magyar focit.

Mitől voltak különlegesek a grundok?

Az egykori grundok nagyon speciális környezetet nyújtottak a tanuláshoz, kitűnő kiindulópontként a kor nagy újításaihoz. Egyrészt ezek nem voltak hatalmas területek, vagyis a gyerekek, ha akarták, se tudták összevissza rugdosni a labdát, mint az angolok. Másrészt, ahol kicsi a hely, ott mindent szűken kell csinálni a labdaátvételtől a passzon át a cselig. A grundon az ember nem engedhette meg magának, hogy elpattanjon tőle a labda, a kis terület miatt pedig törvényszerűen felgyorsult a játék, megjelent az egyérintő, és mivel a gyerekek reggeltől estig fociztak, nagyon magas érintésszámot értek el 14-16 éves korukra. Az elv ugyanaz, mint amikor egy modern akadémia edzője beviszi a játékot egy szűk, bójákkal határolt területre.

A célfutballban azonban már nem sokat számít a klasszikus értelemben vett hagyomány. A futballkultúrák nincsenek kőbe vésve, és nem is tartanak örökké: aki győzni akar, annak változnia, változtatnia kell, alkalmazkodni a körülményekhez.