Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A 2005 novemberi határidőig az UEFA összesen hét ország öt pályázatát kapta kézhez: a török, a görög, az olasz és a lengyel-ukrán kandidálás mellett immár sorozatban harmadszor Magyarország is nekifutott a rendezés elnyerésének. Azok után, hogy a 2004-es pályázatot Ausztriával közösen (Portugáliával szemben), a 2008-ast pedig egyedül (az osztrák-svájci duó ellenében) buktuk el, a 2012-es rendezés elnyerésének is nekifutottunk, ezúttal Horvátországgal közösen. Miután a görögök és a törökök már a 2005-ös első szűkítésen elvéreztek, a magyar-horvát pályázat pedig 9 vokssal a második helyen zárt az olaszok (11) mögött, küldöttségünk nagy reményekkel utazott a végső döntés helyszínére, Cardiffba – hogy aztán orrba verve jöjjön haza a walesi fővárosból.
A magyar pályázat egyetlen árva voksot sem kapott a végrehajtó bizottság ülésén.
Átvertek minket, mondhatnánk Mészöly Kálmánnak a hazaérkezés utáni legendás kifakadását idézve, de szó sem volt erről (még, ha azt minden további nélkül el is hisszük, hogy voltak olyan döntéshozók, akik megígérték, hogy ránk fognak szavazni). Ahogy az is csak az összeesküvés-elméleteket gyarapítja, hogy a rendezést az olaszokkal szemben 8-4 arányban elnyerő ukrán-lengyel páros milyen anyagi és természetbeni juttatásokkal állította maga mellé a szavazásra jogosultakat.
Az elkeseredett vádaskodások helyett érdemes a realitásokat nézni, ami az UEFA szótárában a pénzzel egyenlő: az ukrán-lengyel rendezéssel az európai szövetség egy nagyjából 85 milliós piacon erősíthette tovább pozícióit. És, talán nem véletlenül, jobban bíztak benne, hogy ott valóban felépül-megújul a rendezéshez szükséges nyolc stadion (így történt). Azt még tegyük hozzá, hogy a győztes páros nem akármilyen csapatot indított Cardiffban: Andrij Sevcsenko, Jerzy Dudek, Vlagyimir Klicsko és az akkori ukrán elnök, Viktor Juscsenko is tiszteletét tette az eseményen.
Városok, stadionok és rekordnézőszám
A két rendező ország négy-négy városban várta a csapatokat: lengyel részről Varsó, Gdansk, Poznań és Wroclaw, míg ukrán oldalról Donyeck, Kijev, Lviv, és a Denyporpetrovszk helyére beugró Harkov voltak a helyszínek. Kijev, Harkov és Poznań kivételével mindenhol új stadion épült. A legkisebb, lvivi 35, míg a legnagyobb kijevi 70 ezer fős létesítmény volt, így nem jelentett nagy csodát, amikor a végelszámolásnál kiderült, hogy a 16 csapatos tornák történetében rekordot jelentő 1 440 896 néző (átlagosan 46 481) látta a helyszínen a mérkőzéseket.Mármint nekünk, mert az UEFA rangsorának akkori első 16 csapatából 15 ott volt a tornán, csak Szerbia maradt le, amelyik Olaszország és Észtország(!) mögött harmadik lett a csoportjában. Ahogy a magyar válogatott is a harmadik helyen végzett, tíz mérkőzésen 19 pontot szerezve. Annak ellenére, hogy a kijutásra nem volt esélyünk (a hollandok 27 pontot szerezve nyerték a csoportot a 24 ponttal az egyetlen automatikusan Eb-döntőt érő csoport második helyet megcsípő svédek előtt), emlékezetes meccseket azért játszottunk. Ebben a selejtezősorozatban lett a válogatott alapembere Szalai Ádám, aki San Marino ellen emlékezetes mesterhármassal nyitotta válogatott góljai sorát.
Év végi „best of..." összeállításokba illő gólokkal vertük Helsinkiben a finneket:
De ugyanebben a sorozatban játszottuk az emlékezetes amszterdami 3-5-ös meccset, amikor ugyan kikaptunk, de 0-1-ről 2-1-re fordítva, majd 2-3 után egyenlítve legalább szereztünk néhány kellemetlen pillanatot a hollandoknak.
És ugyanekkor volt – úristen, hogy rohan az idő, 2011. szeptember 2-án – hogy a Puskás Ferenc Stadionban Rudolf Gergely 90. percben lőtt góljával 2-1-re megvertük a svédeket – hosszú idő után először, és hosszú ideig utoljára tétmeccsen legyőzve egy nálunk magasabban rangsorolt, és a selejtezőcsoportban előttünk végző csapatot.
Mindez nagyon szép volt, csak kár, hogy a selejtezőkről kellett és lehetett ennyit írni az Eb-döntő helyett...
Az Eb a legyőzhetetlenség mítoszába burkolózó spanyol válogatottról szólt, amelyik egy Olaszország elleni 1-1-es döntetlent leszámítva további öt mérkőzését megnyerte, ráadásul gólt sem kapva, a döntőben ízekre szedve, 4-0-ra verve a Giorgio Chiellinit a 21. percben elveszítő olaszokat. A spanyolok rúgták a legtöbb gólt (12) kapták a legkevesebbet (1),
ők lettek az elsők, akik sorozatban három nagy tornát nyertek, elsőkét védték meg Európa-bajnoki címüket,
és a franciák után a második olyan csapat lettek, amelyik aktuális világbajnokként tudott Eb-t nyerni. A három gólt szerző Fernando Torres lett a torna gólkirálya (rajta kívül öten rúgtak ugyancsak három gólt, a Torreshez hasonlóan gólpasszt is jegyző német Mario Gómez azonban 92 perccel több időt töltött a pályán, mint a spanyol csatár), egyben az első futballista, aki két Eb-döntőben is gólt lőtt. Mindkétszer Xavi Hernández passzából, aki meg elsőként adott két fináléban is gólpasszt.
Euro 2012, döntő:
2012. július 1., Kijev, Olimpiai Stadion, 63 170 néző
Spanyolország–Olaszország 4-0 (2-0)
gólszerzők: David Silva 14., J. Alba 41., F. Torres 84., Mata 88.
Biztos, hogy mindenkinek volt (vagy még van is?) a falán egy kihajtós Mario Balotelli-poszter abban a bizonyos pózban. Az olaszok renitens csatára az elődöntőben duplázott a németek ellen, mégpedig nehezen feledhető, már-már klasszikus stílusban.
Ahogy négy évvel korábban Ausztria és Svájc, úgy most Lengyelország és Ukrajna is elvérzett a csoportkörben. A lengyelek a torna leggyengébb csoportjából (a csehek, a görögök és az oroszok voltak még itt) estek ki két döntetlennel és egy vereséggel, két rúgott és három kapott góllal. Az ukránok legalább egy vállalható csoportban lettek harmadikok az angolok és a franciák mögött, miután megverték a svédeket (csak a nosztalgia kedvéért: Sevcsenko góljaira Ibrahimovic válaszolt), és a lengyelekkel ellentétben ők nem játszottak szemfájdítóan nézhetetlen focit, és még továbbjutni is lett volna esélyük...
arról játékvezetői hatosfogatunk tett, méghozzá a D csoport utolsó fordulójában rendezett Anglia-Ukrajna mérkőzésen. A találkozót Kassai Viktor vezette, két asszisztense (magyarán partjelzője) Ring György és Erős Gábor volt, míg az alapvonalakon Vad II István és Bognár Tamás ácsorgott (Kispál Róbert tartalék asszisztensként volt még a csapat tagja). Győzelem és francia pontvesztés esetén az ukránok továbbjutottak volna. Azonban a svédek hiába verték meg Ribéryéket, az ukránok 1-0-ra kikaptak az angoloktól. Pedig a 63. percben kiegyenlítettek, csak sajnálatos módon, amit mindenki látott, azt pont az alapvonalon álló Vad II István nem látta, jelesül, hogy Marko Devic labdáját bőven a gólvonalon túlról vágta ki John Terry.
Ugyancsak a D csoportot sújtotta, és már megint az ukránok itták meg a levét. A franciák elleni mérkőzés jókora késéssel kezdődött, miután a találkozó előtt nem sokkal özönvízszerű eső szakadt le a Donbasz Arénára, ilyen remek jeleneteket eredményezve.
A negyeddöntőkben a 0-0-ra végződő olasz-angol meccset 11-es rúgások döntötték el. Aminek az adta a pikantériáját, hogy a futball eme számában két híresen alulteljesítő csapat mérhette össze a tudását. Előbbiek az Eb-ken akkor 1-2-vel, a vébéken 1-3-mal álltak, míg utóbbiak mérlege ugyanezeken a tornákon 1-2 és 0-3 volt. A kilenc lövésből végül hatból született gól, míg olasz részről csak Riccardo Montolivo hibázott, addig az angoloktól a két Ashley, Young és Cole volt az, aki nem tudott a kapuba találni.
A torna előtt az angol sajtó tele volt olyan címekkel, mint a „Halál stadionjai" és hasonlók, a szigetországi drukkereket pedig nem győzték angol szurkolókra vadászó fegyveres bandákkal ijesztgetni. Ehhez képest valódi attrocitások nélkül teltek el a torna „angolos" napjai úgy Kijevben, mint Donyeckben (ebben a két városban léptek pályára Rooney-ék). Igazi szurkolói rendbontás szinte csak Varsóban volt, amikor a lengyel-orosz mérkőzés előtt az évszázados történelmi hagyományok jegyében kergették és pofozták egymást a két ország huligánjai. A csoportkör végén aztán mindkettek kiestek, és véget is ért a cirkusz.
