A svájci csapat úgy állt fel a spanyolok elleni negyeddöntőre Szentpéterváron, hogy elvesztette Granit Xhakát, így Shaqiri és Busquets állt oda a bírók mellé a térfélválasztáshoz. Amúgy erről nagyon kevés szó esik manapság, éppen ezért írom le:
a modern stadionok világában már szinte semmi szerepe nincs a térfélválasztásnak.
Ez egy kedves, de teljesen jelentéktelen ceremóniává vált. Az a véleményem, hogy hamarosan el is fog tűnni a meccsek világából, mert – egész egyszerűen – nem része a show-nak.
Négy nappal korábban, Bukarestben a svájci válogatott álomcsatát vívott és kiütötte a regnáló világbajnokot, Franciaországot. Ezek után teljesen érthető volt, hogy tompábban kezdte a meccset a spanyolok ellen. Az eddig tényleg remekül játszó Shaqiri még ki tudta egyenlíteni a spanyol csapat vezető gólját, de aztán megsérült, visszavett a tempóból, és le is kellett őt cserélni.
Miután Spanyolország megszerezte a vezetést, a néző úgy érezhette, hogy a hispán csapat most már végképp magára talált – azok után, ahogyan ezt az Európa-bajnokságot elkezdte. Arra is gondolhattunk, hogy ennek a spanyol csapatnak megvan a lehetősége arra, hogy megnyerje az Európa-bajnokságot, hiszen egy háromszoros Eb-győztesnek ehhez minden szakmai háttere adott. De egyáltalán nem lehetett rajtuk érezni-látni azt a lendületet, amelyet a nyolcaddöntőben Horvátország ellen bemutattak.
Továbbra is akadozott a játékuk,
az volt az egyetlen szerencséjük, hogy 1-1 után Svájc sem tudott semmiféle szakmai újítást belevinni ebbe a meccsbe. A svájciak közül egyedül Sommer kapust lehet kiemelni, aki parádés védések sorával tartotta csapatában a lelket. Különösen igaz volt mindez a hosszabbításban.
Ám annak ellenére, hogy a ráadás 30 percben Spanyolország óriási fölényt harcolt ki, hogy sorra dolgozta ki (és hagyta ki) a helyzeteit, nem bírtak egymással a csapatok. Jöhettek a tizenegyesek. Ebben néhány ügyetlenség és svájci hiba után a spanyolok nyertek, továbbjutva ezzel az elődöntőbe.
E mérkőzés kapcsán mindenképpen érdemes megjegyezni két dolgot.
Bár a spanyol csapat játéka ezen a mérkőzésen sem mutatott semmit meg abból, hogy ennek az országnak a válogatottja mekkora sikereket ért el a múltban,
elődöntőbe jutásuk ettől még örvendetes tény, miközben az eddig remeklő Svájc kiesését is csak sajnálni lehet.
Ugyanakkor a spanyol válogatott - a némethez hasonlóan - csak alapos átszervezéssel folytathatja korábbi diadalmeneteit.
Mintha a szövetségi kapitányukat, Luis Enriquét is megviselte volna a munka a válogatott élén. Talán merész kijelentés lesz ez, de vállalom:
az eddigi benyomások számomra nehezen teszik elképzelhetővé, hogy ez az átalakulóban lévő spanyol válogatott legyen az Európa-bajnok.
A szentpétervári meccs után húsz perccel már el is kezdődött Münchenben a világranglista-vezető Belgium és Olaszország negyeddöntője. Az a meccs, amelyet a négy negyeddöntő közül a leginkább várt mindenki. A számítógépek által támogatott nagyokos megmondók biztos belga továbbjutást sugalltak. Valljuk be őszintén: a gépekben tárolt több ezer - vagy inkább ennél jóval több - adat sugallata mellett a közvélemény és a szakemberek jelentős része is belga továbbjutást, mi több, döntőbe jutást és végső győzelmet is várt a belga együttestől.
Minden okuk megvolt erre. Remek, a legjobb korban lévő csapatuk van, minden poszton világklasszis játékosokkal.
Vezetik a világranglistát, rendkívül sikeréhesek, de más dolog elégedetten látni a statisztikát és más dolog az aranyérmet átvenni.
Csakhogy nem sokan számoltak a futball nagymestereivel, az olaszokkal. Pláne azok után, hogy az olasz válogatott csak hosszabbításban tudott továbbjutni az osztrákok elleni nyolcaddöntőben. De az olasz futballmúlt mindenre rácáfolt.
Szögezzük le azonnal: a meccs végén látott, amúgy kínosnak mondható időhúzásos bekkelés a játékkultúrájuk, a profizmusuk része. Ha ezt leszámítjuk, elmondható, hogy magabiztosan jutott be ez a csapat a legjobb négy közé. Ha pedig döntőbe jutnak, akkor ez már akár az aranyérmet is elhozhatja a számukra. Ne feledjük: a túloldalról – minden bizonnyal – az angol válogatott érkezhet majd a döntőbe.
Ha ez így lesz, akkor az angolokkal szemben akkorára nőnek az elvárások, amelyeket nem biztos, hogy kibírnak.
Mindez pedig az olasz csapat számára lehet kedvezőbb. Persze tudom, ezt most csak nagyon kevesen gondolják így, az angol szurkolók pedig egyáltalán nem.
Érdemes volt nézni az olaszok remek játékát a belga válogatott ellen, amely szinte minden esetben nagy lendülettel és kiválóan tud játszani. Szemünk előtt megjelenik például Lukaku, vagy De Bruyne és a társaik játéka. Ha ezek a focisták felgyorsulnak, szinte megállíthatatlanok. És ezt érezte meg az olasz válogatott. Ebben rejlett a müncheni meccsen az olaszok zsenialitása. Egyszerűen nem engedték meg azt, hogy a gyors tempó uralja a belgák játékát. A rövidpasszos, rendkívüli játékügyességet sugalló, technikás játékuk megölte a belgák iramát.
Az olaszok úgy tördelték szét Belgium játékát, hogy közben nem engedték az ellenfelet labdához jutni. Az itáliai csapat két parádés gólja pedig úgy tűnt, hogy megpecsételte a belgák sorsát. Igaz, a feleslegesnek tűnő büntető visszahozta a lankadó belga csapat játékkedvét, de a tömör védekezés és az időhúzás nagymesterei nem adták ki kezükből a győzelmet.
Ha az olasz csapat eljut a döntőbe és ott az angolokkal találkozik, akkor azon a mérkőzésen is képesek lesznek újra az olasz futball technikás tradícióira támaszkodni,
s ebben az esetben olyan csapat nyerheti meg az Európa-bajnokságot, amelytől előzetesen ezt nem sokan várták.