Lavrov 1988-ban a Szovjetunióval, majd négy évvel később a Független Államok Közösségével is olimpiai bajnok lett. Ezt a bravúrt korábban senki sem tudta megcselekedni. Honfitársa, a biatlonos Szergej Csepikov ugyan szerzett érmet három nemzet tagjaként, de ezek nem mind aranyak voltak...
Az 1962. március 26-án született klasszis mindent elért, ami lehetett, az olimpiai aranyak mellett kétszeres világ (1993, 1997)- és egyszeres Európa-bajnoknak (1994) is vallhatja magát, sőt, 2001-ben őt választották az évszázad legjobb orosz kézilabdázójának.
"A sport olyan, mint a drog, minél többet használod, annál inkább függővé válsz tőle. Ha egyszer megérzed a győzelem, a siker ízét, nem tudod abbahagyni. Addig szeretnéd csinálni, amíg csak tudod" - nyilatkozta Lavrov a Reutersnek adott interjújában.
"A régi szovjet rendszerben nekünk, sportolóknak mindenünk megvolt, amit csak akartunk, ám a kommunizmus bukásával olyan egyszerű, szegény emberekké váltunk, mint mindenki más. Alapvetően bagóért játszottunk, és nem is volt remény arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak Oroszországban. De addigra nekem már volt családom, vigyáznom kellett a feleségemre és a fiamra, így egyetlen lehetőség maradt, külföldre kellett szerződnöm."
Lavrov pályafutása Krasznodar után Nyugatra vezetett, játszott a TUS Dansenburg, a US Ivry Paris, a TV Niederwürzbach, a Badel Zagreb és a TUS Nettelstedt-Lübbecke csapatában, jelenleg pedig a szintén bundesligás Kronau/Ostringent erősíti.
A kapus azt sajnálja, hogy labdarúgó barátaival ellentétben kézisként nem köthetett multimilliomos szerződéseket, s hiába számított a világ egyik legjobbjának, fizetése szerény maradt. "Bár Németország akkoriban, mint ahogy most is, a kézilabda Mekkájának számított, a havi fizetésem alig érte el a tízezer dollárt. De nem panaszkodom, elfogadom, hogy a kézilabda más, mint a futball vagy a tenisz."
A 197 cm magas, 94 kg testsúlyú hálóőr úgy véli, a kézilabda nemcsak megtanította őt a tisztességes életmódra, de értékes leckékkel is szolgált. "Amíg a Szovjetunióban éltem, nem tudtam semmit az életről, kivéve azt, hogyan kell kézilabdázni. Európában aztán volt lehetőségem rá, hogy megismerkedjem különböző kultúrákkal, s megtanuljak új nyelveket. Tudom, hogy mikor végleg befejezem a sportot, könnyedén átléphetek a kézilabdából a való életbe" - mondta Lavrov, aki az orosz mellett folyékonyan beszél szerb-horvátul, franciául, németül és angolul is.
"A játékosok azt mondják, a kapusok őrültek, hiszen 170 km/h- sebességgel repülő labdák elé állnak. Kétségtelen, az emberei szem maximum a 160-as sebességgel érkező tárgyakat tudja még követni, így nagyon nagy szerepe van az intuíciónak és a reflexeknek."
Lavrov azonban még 42 évesen sem gondolkodik a visszavonuláson. "Természetesen ha futballista lennék, más lenne a helyzet. De mivel itt kisebb a kapu, talán még jó pár esztendő bennem van" - tréfálkozott Lavrov, aki azért elárulta, egy nagy vágya még van: szeretne együtt játszani idősebbik fiával, Ivannal.
A 18 éves játékos már profi pályára lépett, első szerződését egy német harmadosztályú együttesnél írta alá. (Lavrov kisebbik fia, Szergej nem a kézilabdát, hanem a teniszt választotta.)
"Mindenki ismeri a sztorit, hogy a nagyszerű jégkorongozónak, Gordie Howe-nak megadatott, hogy egyszer ugyanabban a csapatban pályára léphetett fiaival, Markkal és Martyval. Én is ezt szeretném elérni, mielőtt visszavonulok. Számomra akkora teljesítmény lenne mindez, mint az eddigi olimpiai aranyaim megszerzése."