A lágerek elfeledett olimpiái

Bár a második világháború miatt hivatalosan az 1940-es és az 1944-es nyári olimpiai játékokat nem rendezték meg Helsinkiben és Londonban, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számon tartja a XII. és XIII. olimpiaként. Arról azonban se a NOB-nak, se a német hadsereg tagjainak nem volt, nem lehetett tudomása, hogy Langwasser, Woldenberg (Dobiegniew) és Grossborn koncentrációs táboraiban a túlélés egyik eszközeként a foglyok bepótolták egymás között az elmaradt játékokat.

"Elfeledett Játékok" - csak ezen a néven emlegetik a lágerekben történteket. Azokat a titkos sportversengéseket, amelyekről a németek is csak 1970-ben, azaz harminc évvel később szereztek tudomást. A varsói Sportmúzeum napjainkban nyitotta meg azon kiállítását, amelyen bemutatja a birtokában lévő ereklyék segítségével az akkor történteket. Azokról az "olimpiákról" emlékezik meg, amelyek valóban a békét szimbolizálták (hasonlóan az ókori játékokhoz, amikor a háborús felek a viadal idejére letették a fegyvereket) s amelyek - ha kellett - még a multinacionalitást is nélkülözték.

Amíg ugyanis Langwasserben hét nemzet foglyai versengtek (lengyelek, franciák, belgák, britek, hollandok, jugoszlávok és norvégok), addig Woldenberg és Grossborn táboraiban csupán lengyelek.

Napjaink harsányságát nélkülözve a legnagyobb titokban, ám az olimpiai eszme szellemében zajlott minden. A résztvevők rongyból készítettek olimpiai zászlót, a trófeák alapanyagát a bádogtányérok szolgáltatták, az érmeket kartonpapírból vágták ki.

A sportágakat természetesen a lehetőségek szabták meg, vívásról, rúdugrásról szó sem lehetett. Ám megfelelő golyó híján egy nagyobb kő megtette súlylökő-eszköznek, a kiszabott büntetésként szolgáló békaügetés üldözőversennyé változott, a szárítókötelek felett pedig lehetett röplabdázni.

A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) magazinja megszólaltatta a 99 éves Arkadiusz Brzezickit, aki az egyik szervezője volt az 1944-es, fokozatosan legalizált woldenbergi játékoknak.

"Tartalékos hadnagyként kerültem a hadseregbe, ám már korán, a háború elején fogságba estem, s a végéig ott is maradtam Woldenbegben. Így lehettem az egyik szervezője az 1944. július 24-én megkezdődő, augusztus 13-ig tartó játékoknak. Sajnos nem vehettem részt rajta, ugyanis sportoló koromban kardvívó voltam, ezt pedig nem vehettük fel a programba."

Forrás: AIPS Magazine

- Mennyire volt nehéz megszervezni, s elindítani a játékokat?
- Eleinte a németeket nem vonhattuk be a tervünkbe, ők féltek nagyon a zavargásoktól, a rendetlenségtől. Aztán a végére meggyőztük őket, de csak azzal a feltétellel mentek bele, hogy harcos feladatokat nem találhatunk ki. Szomorú voltam, hiszen a vívás is ebbe a kategóriába tartozott. Gyerekként pedig arról álmodtam, egyszer részt veszek az olimpián.

- Fel tudták dolgozni, hogy éles fegyverek árnyékában sportolnak?
- Nem gondoltunk erre. Azt tudtuk, hogy a németek az őrtornyokból rajtunk tartják a szemüket, ám nem aggódtunk. Tudatában voltak annak, hogy csak fejest ugrottak a háborús helyzetbe, ezért nem voltak annyira szigorúak.

- Négy évvel korábban, Langwasserben minden másképp volt...
- Igen, azok a játékok még tényleg a legszigorúbb titoktartást igényelték. Én is csupán évekkel később szereztem róluk tudomást.

- A sport segített a túlélésben?
- Természetesen. El sem tudja képzelni azt a szellemet és életerőt, amely átjárt bennünket a két hét alatt.

- Melyek voltak a legfeledhetetlenebb események?
- Volt egy szakállas tisztviselő, aki úgy gondolta, a játékoknak meg kell adni a tiszteletet, s a nyitónapon leborotválta arcszőrzetét. Aztán emlékszem a doktor félelmére, aki látta, hogy az alultáplált, gyenge emberek bokszmeccsein nagy a csonttörés veszélye, ezért a versenyzőknek nagyobb adag tejport adott. Ez volt a sport csodája.

- És a legnagyobb eredmény?
- Mivel nem volt súlygolyónk, egy közel azonos nehézségű kővel dobtunk. Kiszámoltuk, hogy a győztes alig három és fél méterrel maradt el az 1936-os berlini olimpia aranyérmesétől...

Brzezicki elmondta, az általa szervezett 1944-es "olimpián" 466 atléta vett részt. A legfájóbb emléke, hogy a NOB nem tudhatott ezekről a játékokról. Ám ahogy fogalmazott: "az egyetlen olimpiai zászló, amely két hétig lengett a szélben, csak a mienk volt."