Németország

A német fociválogatott eddigi vb-szereplései.

A német válogatott már a második vébén ott volt a legjobb négy között (az elsőt a legtöbb európai csapathoz hasonlóan kihagyta). 1934-ben a nyolcaddöntőben Belgiumot, a negyeddöntőben pedig a svédeket verte a csapat, hogy aztán az elődöntőben 3-1-re kikapjon a csehektől. A bronzmeccsen Ausztria ellen azért 3-1-re győzni tudott a német együttes, amely négy évvel később már az első akadályban elbotlott. 1938-ban a legjobb nyolc közé kerülésért Svájc volt az ellenfél, és a két csapat első meccse 1-1-es döntetlent hozott, így aztán az összecsapást meg kellett ismételni, a második találkozón pedig Svájc 4-2-re megnyerte.

A második világháború után egy ideig az sem volt biztos, hogy a több részre vált Németország melyik fele indulhat az 1954-es viadalon: az NSZK-nak a Saar-vidékkel is meg kellett mérkőznie annak érdekében, hogy kijusson a svájci vébére. Itt aztán a furcsa kiírásnak köszönhetően a törökök legyőzése után a magyar csapat ellen Sepp Herberger legnagyobb ászait pihentette, hiszen a vereséggel is maradt esély a továbbjutásra - megint le kellett győzni a félholdasokat, ami nem okozott gondot.

Az egyenes kieséses szakaszban aztán Jugoszláviát 2-0-ra, Ausztriát pedig 6-1-re verték, hogy a döntőben megint a magyarokkal kerüljenek szembe. Kilenc perc után úgy tűnt, hogy Puskásék megint sima győzelmet aratnak, hiszen 2-0-s vezetést szereztek, de a NSZK csapatának még a szünet előtt sikerült egyenlítenie, majd a második félidőben a győzelmet is megszerezte. A vébégyőzelmet a németeknél ma is csak berni csodaként emlegetik, és sokak szerint ennek a diadalnak nagy szerepe volt abban, hogy a nemzet visszanyerje önbecsülését a második világháború után.

A címvédő 1958-ban csoportjából simán továbbjutott, sőt, még a negyeddöntőben is nyerni tudott a jugoszlávok ellen, az elődöntőben azonban a házigazda svéd együttes túl erősnek bizonyult Rahnék számára.

Az 1962-es chilei viadalon sem okozott gondot a legjobb nyolc közé jutás, a negyeddöntőben azonban a jugók visszavágtak a németeknek, akik így nem kerültek be az elődöntőbe. 1966-ra viszont megint nagyon erős csapatot szedtek össze, hiszen már ott volt az együttesben Franz Beckenbauer, Uwe Seeler vagy éppen Wolfgang Overath, és csoportját meg is nyerte a német gárda, majd ezt követően az uruguayiak és a szovjetek sem állták útjukat, így megint döntőt játszhattak. Az ellenfél a házigazda angol csapat volt, amely pár perccel a lefújás előtt már győztesnek érezte magát, de a németek ellen az mindig nagy hiba - a germánok a 90. percben egyenlítettek. Az arany végül mégis a háromoroszlánosoké lett, köszönhetően az azeri származású szovjet partjelzőnek, Bahramovnak, aki benn látta Geoff Hurst felső lécről lepattant lövését. Az esetet a németek máig vitatják, és a hasonló találatokat Wembley-gólnak nevezik.

Az 1970-es vébén ismét egy fantasztikus nyugatnémet válogatott szerepelt, Beckenbauerhez, Seelerhez és Overathhoz Gerd Müller is csatlakozott, aki a torna gólkirálya lett, de a germánok "csak" a harmadik helyig jutottak. A csoportból való továbbjutás után előbb drámai küzdelemben, hosszabbításban búcsúztatták az angolokat, majd egy hasonlóan epikus összecsapáson, szintén 120 perc után kiestek az olaszok ellen. A bronzmeccset Uruguay ellen azért megnyerték 1-0-ra.

Négy évvel később viszont hazai pályán szerepelhettek, és külön pikantériát jelentett a viadalnak, hogy az NSZK mellett az NDK is kijutott a vébére, sőt, a két német együttest egy csoportba sorsolták. A keletnémetek Jürgen Sparwasser találatával le is győzték a házigazdákat, és mindkét együttes bejutott a középdöntőbe, ahol aztán az NDK elvérzett, az NSZK viszont kiharcolta a döntőbe kerülést. A fináléban a hollandok voltak az ellenfelek, akiket mindenki favoritnak tartott, és az Oranje alig egy perc alatt meg is szerezte a vezetést - az aranyérem végül mégis a németekhez került.

Az 1978-as viadal ilyen előzmények után kisebbfajta csalódást jelentett a német hívek számára: már a csoportból is csak a második helyen ment tovább a nyugatnémet gárda, a középdöntőben pedig csak harmadik lett kvartettjében - elsősorban az Ausztriától elszenvedett váratlan 3-2-es vereség miatt, amit az osztrákok máig történetük egyik legnagyobb diadalának tartanak.

Argentínában így nem jutott a legjobb négy közé az NSZK csapata, de hamar kiderült, hogy ez csak röpke visszaesés volt. Az 1982-es viadalon ugyanis a nyugatnémetek megint döntőt játszhattak: a csoportban ezúttal már békés szalonremit játszottak Ausztriával, amellyel mindkét együttes továbbjutott, majd a második körben az angolokat és a spanyolokat megelőzve verekedték be magukat az elődöntőbe. Ott a franciákkal vívtak egészen drámai összecsapást, amelyen Harald "Toni" Schumcher előbb negatív hős lett Patrick Battiston letarolása miatt, majd a büntetőpárbajban ő juttatta tovább együttesét. A fináléban aztán elfogyott a lendület, és az olasz válogatott 3-1-re nyerni tudott Rummenniggéék ellen.

Újabb négy évvel később már az egykori világklasszis, Franz Beckenbauer ült a kispadon, és a nyugatnémetek a változatosság kedvéért megint bejutottak a döntőbe. Pedig eleinte egyáltalán nem brillíroztak: csoportjukból csak a második helyen mentek tovább, majd egy utolsó percben lőtt góllal verték Marokkót, aztán tizenegyesekkel búcsúztatták a házigazda Mexikót. Az elődöntőben Franciaország volt az esélyesebb, mégis a németek nyertek 2-0-ra, és a fináléban a csúcsformában lévő Diego Maradonával felálló Argentínát is megszorongatták. Hiába vezetett az albiceleste már 2-0-ra, Rudi Völlerék hatalmas küzdenitudásról téve tanúbizonyságot egyenlítettek - hogy végül mégis az argentinok nyerjenek 3-2-re.

1990-ben aztán a történelem részben megismételte önmagát, mert a vébédöntőn megint Argentína és NSZK találkozott, de a hasonlóság ebben ki is merült: a finálé egyrészt sokkal alacsonyabb színvonalú volt, másrészt ezúttal a németek nyertek. Ezúttal valamivel meggyőzőbb teljesítményt nyújtottak a torna során: a csoportküzdelmekben három meccsen tíz gólt szereztek, majd a vébé egyik legjobb mérkőzésén kiverték Hollandiát, aztán Csehországot is búcsúztatták, az elődöntőben pedig tizenegyesekkel verték ki Angliát. A fináléban is egy büntető döntött, amit a mexikói bíró némi jóindulattal adott meg, de Németországban ez valószínűleg senkit sem érdekelt.

A három egymást követő vébédöntő után az 1994-es és az 1998-as vébé egyaránt balul sikerült az immár egységes német válogatott számára. Mind a két alkalommal a negyeddöntőben bukott el a csapat, és mindkétszer egy kelet-európai gárdával szemben: 1994-ben bolgárok, négy évvel később pedig a horvátok parancsoltak megálljt a germánoknak.

2002-ben sem vártak sokkal többet az együttestől, ám négy évvel ezelőtt a németek egészen a döntőig meneteltek. A csoportmeccsek során 8-0-ra nyertek Szaúd-Arábia ellen, de ezt követően tulajdonképpen két focista vitte be őket a fináléba: a kapus Oliver Kahn és a középpályás Michael Ballack. Utóbbi azonban eltiltás miatt nem játszhatott a brazilok elleni döntőn, a torna legjobb játékosának megválasztott Kahn pedig éppen a fináléban bakizott, és így az arany a selecaóé lett.

2006-ban a házigazda németek az elődöntőben Olaszország ellen az egész torna talán legjobb mérkőzését játszották. A rendkívül nyílt összecsapáson mindkét csapat előtt rengeteg helyzet adódott, de a német csatárok képtelenek voltak túljárni a pazarul védő Gianluigi Buffon eszén. A ziccerek elrontásában főleg Lukas Podolski járt az élen, aki a hosszabbításban teljesen egyedül fejelhetett, de nem találta el a kaput. A ráadásban biztosra vehető volt a gól, csak azt nem lehetett tudni, melyik csapat szerzi - ez végül az olaszoknak sikerült, és így ők játszhatták a döntőt.

Négy éve ugyan kikapott 1-0-ra Szerbiától, de az ausztrálok elleni 4-0, illetve Ghána 1-0-as legyőzése csoportelsőséget ért. A legjobb 16 között Angliát 4-1-re, a negyeddöntőben Argentínát 4-0-ra verte, ám a négy között Spanyolország ellen megállt a tudomány (0-1). A bronzmeccsen azért az érmet begyűjtötte az együttes, miután Uruguayt 3-2-re verte.