Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Bár a világbajnokság csütörtöki nyitómeccsén ez nem feltétlenül látszott, ma már ott tartunk, hogy a közmondásosan sokat és szépen támadó brazil válogatottnak valójában a védelem a legerősebb, legfontosabb csapatrésze. De hogyan jutottunk ide?
Az elmúlt hat torna tapasztalatai elég világos választ adnak erre. Az 1990-es vb győztese, az NSZK játékfelfogása hűen tükrözte a labdarúgásban akkor zajló folyamatokat: Franz Beckenbauer csapata egy söprögetővel (Klaus Augenthaler), két emberfogóval (Guido Buchwald, Jürgen Kohler) és két szárnyvédővel (Andreas Brehme, Thomas Berthold) játszott. Ezzel a fallal a Maradona vezette argentinokat is meg tudták állítani.
Mivel az egész tornát az időhúzás, a sportszerűtlenségek és a végletesen defenzív játék jellemezte, az IFAB, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) Szabályalkotó Testülete belenyúlt a játék természetes folyamatába. Eltörölték a hazaadást, és három pontra emelték a győzelem értékét, hogy támadójátékra ösztönözzék a csapatokat, illetve szigorítottak a játékvezetői felfogáson a taktikai szabálytalanságok és a hátulról történő becsúszások megítélésében.
Az 1994-ben győztes brazil válogatottra szintén inkább védekező felfogása miatt emlékszünk, korábban nem fordult elő, hogy a dél-amerikai csapat két védekező középpályása köré építené fel a játékát. Márpedig az Egyesült Államokban rendezett vb-n ez történt: Dunga és Mauro Silva uralta a pálya közepét, Brazília pedig a torna során végig arra törekedett, hogy biztonsági játékkal nyerje a mérkőzéseit. Ennek eredményeképp mindössze három gólt kapott a tornán, és bár Romário nagyszerű teljesítménye is kellett a vb-címhez, alapvetően ismét a defenzív felfogás vezetett eredményre. Ezt támasztja alá az is, hogy a torna All Star-csapatába négy brazil került be, de Romário mellett Dunga, Jorginho és Marcio Santos, vagyis három védekező játékos emelkedett ki a csapatból.
Az IFAB szabálymódosításainak gyümölcse azonban szép lassan beérett. A játékvezetőtől nagyobb védelmet kapó technikás játékosok szerepe megnőtt a futballban, eljött a pillanat, amikor egy meghatározó karmester köré lehetett csapatot építeni. Az 1998-as világbajnokságig kellett várni, hogy jöjjön egy csapat, amely valóban sikerrel indul harcba ezzel a felállással – és egyből divatossá is tette azt.
Akkor Aimé Jacquet, a francia szövetségi kapitány azzal a problémával szembesült, hogy miként lehetne beilleszteni a francia válogatottba minden idők egyik legnagyobb irányító középpályását, Zinédine Zidane-t, akire azonban semmiféle védekező feladatot nem lehet rábízni, és a sebessége sem az igazi. A megoldás az lett, hogy szabad kezet adott Zidane-nak a pályán, és hogy ezzel ne borítsa fel csapata védekezésének egyensúlyát, az olasz példát követve három védekező középpályást állított mögé: Didier Deschamps-t, Emmanuel Petit-t és Christian Karembeu-t. További kreatív erőként bekerült Youri Djorkaeff, a center posztján pedig Stéphane Guivarc’h kapott szerepet.
Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a defenzívvé váló labdarúgás kitermelt olyan játékosokat, akik képesek voltak egymaguk megbontani az ellenfelek védelmét, cserébe nekik maguknak alig volt feladatuk a csapatuk védekezésében. Franciaország 1998-ban úgy nyert vb-t, hogy mindössze két gólt kapott a tornán: kifizetődött, hogy a pályán tartott egy irányítót, cserébe viszont három védekező középpályás erősítette meg a hátországot.
Később a legnagyobb probléma az lett a klasszikus irányítókkal, hogy túlságosan központivá vált a szerepük. Ha egy csapat egyetlen embertől várja a kreativitást, a játéka könnyen kivéreztethetővé válik – főleg úgy, hogy a kétezres évek elejére kezdett elterjedni a 4-2-3-1-es felállás, amelyben két védekező középpályás kap helyet. Az új szisztémát alkalmazó csapatok sikerrel vették fel a küzdelmet az irányítók ellen.
Az elmúlt 25 évben mindössze egy világbajnokság akadt, amelyen a támadófutball vezetett eredményre: 2002-ben a Ronaldinho, Rivaldo, Ronaldo agytröszt vezette brazil válogatott 18 lőtt góllal szerezte meg a világbajnoki címet. Ugyanakkor az a csapat kimondottan épített a kontrákra is, és a 3-4-1-2-es felállásban a komplett középpályát olyan játékosok alkották, akik védekezésben is megállták a helyüket. A csatártrió mögött Gilberto Silva és Kleberson tisztogatott, a széljátékért pedig két szárnyvédő: Cafu és Roberto Carlos felelt. Vagyis a brazil válogatott úgy növelte a csapat támadópotenciálját, hogy az alapvetően védekezésért felelős játékosoknak teret engedett a támadójátékban is.
Az olasz futball pragmatizmusa sosem tette igazán lehetővé, hogy egyetlen irányító köré építsék fel a csapatukat, ők inkább megbontották a szerepkört. Vannak az úgynevezett trequartisták, akik a csatárok mögötti területen játszanak, mint például Totti, és vannak a registák, akik mélyebbről, a védelem elől irányítanak, mint például Pirlo. A 2006-os olasz válogatott kettőjük posztjára lett felépítve, mellettük – az egy középcsatáron kívül – tulajdonképpen minden más poszton védekező felfogású játékosok kaptak szerepet. A négytagú védelem előtt Gattuso takarított, a középpálya két oldalát pedig Perrotta és Camoranesi védte. Marcello Lippi csapatával tehát ismét visszatért a reaktív futball diadala: az olaszok mindössze két gólt kaptak a tornán.
A helyzet 2010-re sem változott, csak éppen a célhoz vezető stílus alakult át. A spanyol válogatott semleges szurkolók által sokszor elátkozott tiki-takája ugyanolyan defenzív fegyver, mint az olaszok kontrafutballja. Vicente del Bosque válogatottja elsősorban azért emelte művészi szintre a labdatartást, hogy így védekezzen a gyorsabb, erősebb, harcosabb ellenfelekkel szemben, hiszen a spanyol válogatott ezekben az adottságokban elmarad vetélytársai mögött.
Ennek a játékfelfogásnak az eredményeként a spanyolok hét meccsen szerzett nyolc góllal szerezték meg a világbajnoki címet, miközben az olaszokhoz hasonlóan mindössze két gólt kaptak. Spanyolország nem a kialakított helyzetek sokaságával nyert, hanem azzal a dominanciával, amely megfojtotta az ellenfelek játékát. Hiába van harminc helyzeted, az ellenfélnek pedig csak öt, így is van rá esély, hogy elveszíted a meccset. Legyen inkább csak öt helyzeted, de az ellenfelednek ne engedj egyet sem – így a legrosszabb esetben majd a büntetőpárbaj dönt. Ez a módszer ugyan nem túl elterjedt, de proaktívnak mondható, és talán nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos szempontból a totális futball végterméke: a hetvenes évek háromszoros BEK-győztes Ajaxa is ezzel a steril dominanciával hódította meg Európát.
A modern futball történetében tehát a 2002-es világbajnokság volt az egyetlen kivétel, amikor nem elsősorban a hatékony védekezés volt a világbajnoki cím feltétele. Brazíliát leszámítva a három utóbbi győztes - Franciaország, Olaszország, Spanyolország - arra törekedett, hogy minél stabilabb védekezésre építse fel a csapatát. Mindegyikük két gólt kapott csak a megnyert tornán, és elsősorban ez volt a siker kulcsa, miközben az aranyérmes által szerzett gólok átlaga egyre csökkent.
A világbajnokságok fenti trendjeiért részben a klubfutball a felelős. A versenynaptár egyre sűrűbb, a világ labdarúgásának fókusza pedig az európai Bajnokok Ligája. A nemzetközi tornák előtt a szövetségi kapitányoknak alig van idejük, hogy megszervezzék a csapatuk játékát, aminek egyenes következménye, hogy elsősorban a válogatottak védekezését szeretnék összerakni a rendelkezésre álló idő alatt.
Ide tartozik az is, hogy a modern futballból a kilencvenes években végleg eltűnt az avítt söprögető szerepkör, illetve az Arrigo Sacchi vezette Milan új szintre emelte a letámadást a futballban - mindkét változás a defenzív felfogásnak kedvezett.
