2006 óta négyszer jártam Brazíliában hosszabb-rövidebb időre, főleg Rióban és Salvadorban. Az országról írt blogomban kapott visszajelzések alapján vált számomra világossá, hogy a világ, de legalábbis Magyarország egész mást gondol Brazíliáról, mint ami a valóság. A világbajnokság alatt nyilvánvalóan sok minden ideiglenesen megváltozik - javul a közbiztonság, elszaporodnak a közlekedési dugók -, de az ország így is nagyon különbözik bármely európai államtól.
Aki repülővel érkezik valamelyik brazil nagyvárosba, annak a legjobb választás többnyire a reptéri shuttle szolgáltatás. A helyi BKV járatait viszont kerülni kell, mert sok helyen nem biztonságos gurulós bőröndökkel végigdübörögni az utcákon. Esti érkezéskor különösen jó választás a taxi, bár abba előre törődjünk bele, hogy a taxisofőrök átszámítva minimum egy ezressel át fognak verni, hacsak nem beszélünk portugálul. Fölösleges ezen idegeskedni.
Tényleg amiatt olyan szédületesen jó a brazil foci, mert minden brazil a Copacabanán focizik a homokban? Nem feltétlenül, de az tény, hogy sokan fociznak, és nem csak a négy kilométer hosszú Copacabana-partszakaszon, hanem minden tengerparton. De egy-két kisebb strandtól eltekintve Rióban csak a Copacabana parti sávja elég széles ahhoz, hogy kijelölt pályán rendes edzéseket lehessen tartani. Az egyik leggyakoribb brazil strandsport a nálunk is ismert lábteniszhez hasonlít, csak egyet sem pattanhat a labda a talajon.
A foci-vb-re amúgy sok brazil neheztel, mivel a világbajnokságok történetében a mostani a legdrágább – dollármilliárdokat költöttek rá az adófizetők pénzéből ahelyett, hogy a lepusztult egészségügyi szektorba vagy az oktatásba csepegtettek volna, dühöng sok helyi. Ráadásul a hivatalos vb-pólók is nagyon drágák: 200 reálba kerülnek, ami valamivel több, mint húszezer forint. Több mozgalom egyenesen azt kérte, hogy aki jót akar Brazíliának, ne utazzon el a vb-re.
Pénztárcától függ, de lényegében bárhol. Még az utcai árusok sem különösebben problémásak, mint mondjuk Észak-Afrikában. Zamatos, friss és egyszerűségében gazdag - ez jellemzi a brazil konyhát, és az is, hogy nincs szakadéknyi különbség a szofisztikált étterem, a kilóra mért gyorsétkezde és az utcai árus között: mindegyik kiszámíthatóan jó a maga műfajában.
A brazilok megszállott grillezők, és meglehetős kreativitást mutatnak e téren: a különféle húsok és halak mellett sajtot, rákocskát, banánt (mézzel és fahéjjal ízesítve) is grilleznek. Európai szemnek a legszokatlanabb a grillezett csirkeszív, nyárson. A procedúra végén mindent megforgatnak farofában - vagyis vajban pirított maniókalisztben.
Az éttermek és nemzetközi gyorséttermek nagyszerű riválisa az úgynevezett restaurante por kilo, azaz a kilós étterem, ahol az ember azt és annyit pakol a tányérjára, amennyit és amit akar. Mielőtt hozzálátna, lemérik tányérja tartalmát: egy púpozott tányérnyi ebéd szinte sosem kerül többe 1200-2500 forintnál. Friss zöldségek és gyümölcsök, húsok, rizs, krumpli, tápióka és halak jelentik az alapot, de nem ritka a szusi sem. Kihagyhatatlanok a frissen facsart gyümölcslevek a sarki pékségekben, ugyanitt a pao de queijo, azaz sajtkenyér, a parton a frissen lékelt kókuszlé és a rákocskák bármelyik botequimben (ezek olyanok, mint az angol gasztropubok, csak sokkal hétköznapibbak).
Itthon sok helyen pancsolmányt árulnak caipirinhaként, de az eredeti, brazil változatban egyáltalán nem spórolnak a cachaçával - ez erjesztett cukornádból készült, magas alkoholtartalmú párlat -, így már két pohártól is elég tisztességesen be lehet rúgni. A brazilok a caipiroskát is eléggé szeretik, amibe a cachaça helyett vodka kerül. Brazília abszolút mennyiségben a világ harmadik legnagyobb sörfogyasztó országa, a söreiket pedig, élen a Skol és a Brahma nevűekkel, eszeveszett hidegen szeretik. Ivás terén a legszimpatikusabb önáltatási szokás a chope (ejtsd: sopi), a pikoló méretű, körülbelül kétdecis csapolt sör. Ezt azzal az indokkal szokták kérni, hogy a melegben már a pohár sör is hamar élvezhetetlenné válik, jobb helyette a pikoló, viszont nemegyszer láttam olyat, aki ebből két óra leforgása alatt megivott tizenötöt.
Brazília úgy 8-9 éve még egészen olcsó volt, de most már nem az, sőt a nagyvárosok kb. 25 százalékkal drágábbak, mint Budapest. Ez persze erősen városrészfüggő: míg mondjuk Rióban a Copacabanán 4-5 real (4-500 forint) egy kókuszdió, a külső kerületekben csak három. Kérdés persze, hogy ekkora megtakarításért akarunk-e órákat buszozni.
Sokkal több mindent lehet részletre vásárolni, mint nálunk - akár cipőt is. Sok helyen nem úgy zajlik a vásárlás, hogy kiválasztod az árut, odamész a kasszához, kifizeted, és távozol; hanem úgy, hogy kiválasztod az árut, odaadod az egyik eladónak, aki cserébe a kezedbe nyom egy papírlapot, azzal mész a kasszához, kifizeted, majd a csomagolórészlegen felveszed az árut a lepecsételt vagy aláírt papírért cserébe. Főleg a piacokon dívik ez a módszer.
És ha már piacok: a nagyvárosokban állandó és mozgó gyümölcspiacok működnek, a hagyományos piacokon pedig olykor feleannyiért lehet ruhákat venni, mint a rendes üzletekben. Hogy mit vegyünk? Nyilván Havaianas-papucsot, cipőt, színes kangát (strandlepedő), fürdőruhát, termésekből készült tárgyakat és bizsukat, függőágyat, lakástextíliát. A világon sehol sem láttam annyira menő férfipólókat, mint Brazíliában. Amellett, hogy jó anyagból készültek, színesek, elöl és hátul is ötletes grafikával dobják föl őket.
A brazilok nagyon kedvesek a gyerekekkel, a kutyákkal és az idegenekkel, de kicsit felületesek és feledékenyek. Szóval ha megbeszélünk újdonsült brazil barátunkkal egy találkozót, simán késhet fél órát, de az is lehet, hogy fel sem bukkan. Nem rosszfejségből, csak mert valahogy így alakult a napja. A brazilok nagyon segítőkészek, ha az ember idegen helyen bolyongva felvilágosítást kér, mindenki nagyon készséges, ám néha totálisan félrevezetik az embert – a lehető legnagyobb jóindulattal.
Nem annyira kaotikus, mint mondjuk az olasz, de vannak hasonlóságok. A sebességkorlátozás nem számít, a kanyarokba padlógázzal hajtanak, sötétedés után pedig a legtöbb nagyvárosban figyelmen kívül hagyják a piros lámpát, éppen csak lassítanak kicsit – nehogy a lámpánál várakozó autót kirabolják. Ha a sofőrök nem is, az utazóközönség nagyon előzékeny egymással: akik a buszokon ülnek, gyakran szó nélkül elveszik az állók szatyrait és az ölükben tartják leszállásig, az időseknek pedig azonnal átadják a helyüket. Apró érdekesség: a metróba be szabad szállni szörfdeszkával, tengerparti nagyvárosokban ez viszonylag gyakori látvány.
A buszokat le kell inteni, mint Londonban, és mindig ül rajtuk egy ellenőr, aki a jegyet árulja. Kellően határozott fellépéssel a buszokat nemcsak a megállókban lehet leinteni, hanem két megálló között félúton, a leglehetetlenebb helyeken is. A sofőrök vezetési stílusa hajmeresztő, az első pillanattól kezdve kapaszkodjunk két kézzel.
A parkolást "segítő" ún. flanelinhák, vagyis azok a férfiak, akik némi aprópénz reményében integetéssel és heves gesztusokkal sietnek kéretlenül is a parkolni akarók segítségére, Rióban már régóta dolgoznak. Amikor pár éve először megláttam őket a Madách téren, azonnal küldtem egy SMS-t egy Brazíliát jól ismerő ismerősömnek, hogy "nahát, nálunk is megjelentek a flanelinhák!".
Ha kicsit utazgatna az ember, vegye figyelembe, hogy tényleg hatalmas országról van szó, akkora, mint Ausztrália. A távolsági buszok jól felszereltek, kényelmesek, biztonságosak, csak sajnos nem kerüli el őket az a bolond brazil szokás, amely szerint 15 fokra állítják a légkondit, szóval érdemes mindig mindenhová magunkkal vinni egy pulóvert vagy strandlepedőt. A buszozásnál mindenképpen jobban járunk, ha repülünk, ott viszont az a kellemetlenség állhat elő, hogy a foglaláskor a rendszer azt hiszi, brazilok vagyunk, és addig nem enged továbblépni, amíg be nem írjuk az adószámunkat. Mivel nincs ilyenünk, három lehetőségünk marad: keresünk egy másik légitársaságot, megkérünk egy brazil ismerőst, hogy vegye meg nekünk a jegyet, vagy bemegyünk az első utazási irodába, ahol minimális felárral megteszik nekünk.
Nagyon téved, aki azt hiszi, egy fülledt trópusi országban mindent szabad. Nagy illetlenségnek számít például monokinizni a brazil strandokon, nemcsak furcsán néznek az így napozó nőkre, de meg is szólják őket. A nudizás pedig a legtöbb brazil számára elképzelhetetlen. Az az ellentmondás persze senkit sem zavar, hogy a női bikinifelsők általában nem nagyobbak egy kétszázasnál vagy gyufásskatulyánál (csak éppen háromszög alakúak), az alsók pedig egy kártyalapnál. De azért általában dupla rétegűek, nehogy véletlenül átlátsszanak.
Egy városon belül minél távolabb keresgélünk az óceántól, annál olcsóbb a szállás. A favelákban is lehet olcsón foglalni, de érdemes előre tájékozódni, hogy mennyire biztonságos a helyszín. Egy dolgot kerüljünk: a moteleket, mert ide a brazilok deklaráltan félrelépni járnak. A közbiztonságról szólva a legfontosabb alapszabály, hogy ha megtámadnak, adj oda mindent, akkor is, ha gyerekek a támadók, mert bárkinél lehet fegyver (erről bővebben itt).
És még valami: Brazília ugye az egyenlítő túloldalán van, szóval ott nyáron tombol a tél. Ha nem is mínuszokkal, inkább 20-25 fokkal számoljunk, de – különösen délen – előfordulhatnak akár 14-15 fokok, valamint partra úszó pingvinek és meleg ruhába öltöztetett kutyák.