Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
James Rodríguez, Jackson Martinez, Freddy Guarin, Hulk, Falcao. Mi a közös bennük? A januári térdsérülése után nagyot rehabilitációhajrázó, de a tornáról végül lemaradó Falcao kivételével mindannyian ott vannak a vébén – Hulk a brazil válogatottban, a többiek a torna üde színfoltjának tartott kolumbiaiban. És mindannyian a Portóban tettek szert európai hírnévre, hogy aztán a portugál csapat mindegyiküket jelentős profitot termelve adja el.
Ha megnézzük a nagy európai bajnokságokat, több olyan csapatot is találunk, amely azt az elvet követi, hogy felnevel vagy viszonylag olcsón megvesz ígéretes játékosokat, akiket aztán felépít és komoly haszonnal továbbpasszol. Az olaszoknál ilyen az Udinese, a németeknél a 2000-es évek közepén a csőd szélére sodródó Dortmund, de jó példa az Arsenal is, ahol Arséne Wenger kijelentette, hogy nem vesznek sztárokat, hanem kinevelik őket. Egyik csapat sem ért el azonban olyan sikereket, mint a Porto, amely az elmúlt bő egy évtizedben nyert Bajnokok Ligáját, két Európa Ligát (2003-ban még UEFA-kupának hívták), és nyolcszor lett aranyérmes a portugál bajnokságban.
A Porto sikersorozata egy bizonyos José Mourinho érkezésével kezdődött, aki 2002-ben került a klubhoz, és csak annyit lehetett tudni róla, hogy korábban a Barcelonánál Bobby Robson és Louis van Gaal mellett is dolgozott, majd próbálkozott a Benficánál is. Mourinho az első teljes portói szezonjában egyből nagyot dobott, megnyerte a bajnokságot, a kupát és az UEFA-kupát is, de a következő idényben még erre is rá tudott licitálni, mert BL-győztest csinált a Portóból.
A nagy siker után le is csapott rá a Chelsea, ahova vitte magával Ricardo Carvalhót és Paulo Ferreirát, és a két védőért összesen 50 millió eurót fizetett Roman Abramovics, a Chelsea dúsgazdag elnöke. Ferreira Mourinhóval együtt érkezett a Setúbaltól, 2 millió euróba került a Portónak. Carvalho meg a klub utánpótlásából érkezett, vagyis kettőjükön 48 millió eurót keresett a portugál klub.
A Portónál felismerték, hogy nemcsak a hazai piacról érdemes szemezgetni, hanem nyitni kell, és a játékosmegfigyelőik segítségével olyan kincsekre bukkantak, elsősorban Dél-Amerikában, akikkel fenn tudták tartani a csapat eredményességét, miközben üzletileg is jól jártak velük.
"Folyamatosan figyeljük a fiatal játékosokat, az ő beépítésükkel tudunk versenyképesek maradni a nemzetközi porodon, annak ellenére, hogy a költségvetésünk huszada a legnagyobb klubokénak. Évről évre elveszítjük a legjobbjainkat, de ilyenkor nem pánikolunk be, hanem a hatalmas potenciállal bíró fiataljainkba helyezzük a bizalmunkat" – magyarázta Pinto da Costa, a Porto elnöke. A klub 2003 óta összesen 16 trófeát nyert, és ez idő alatt 500 millió euróra tett szert játékoseladásból.
A vébé legnagyobb felfedezettjének számító, a góllövőlistát öt góllal vezető James Rodríguez 2010 nyarán 7,5 millióért került a Portóba az argentin Banfieldtól, majd három év elteltével, tavaly nyáron 45 millió euróért vette meg a Monaco, amelynél most sorban állnak érte a kérők.
Falcaóval is nagyot húzott a Porto, a River Plate-től érkező kolumbiai Tigris 2009 nyarán mindössze 5,43 millió euróba fájt, és két évvel később 47 milliót sem sajnált érte az Atlético. (De még a madridi klub is keresett rajta, mert újabb két évvel később 60 millióért engedte el a Monacóhoz.) A brazil Hulk sem volt rossz befektetés, 2008-ban 19 millió euróért érkezett a japán Tokyo Verdytől, és 2012-ben 55 milliót fizetett érte a szentpétervári Zenit.
Érdekes egyébként megfigyelni, hogy vannak olyan játékosok is, akik a Portóból felfelé lógtak ki, elvitte őket egy nagyobb csapat, ott azonban már nem tudtak kiemelkedni, sőt meg is égtek. Ilyen volt például a brazil Anderson, akiért a Manchester United 31,5 millió eurót fizetett 2007-ben (a Porto 5 millióért vette meg a Gremiótól), de nem tudott huzamosabb ideig meghatározó ember lenni. Idesorolható Ricardo Quaresma is, érte az Inter csengetett ki 24,6 millió eurót, de csúnyán befürdött vele.
Andersonnak és Quaresmának az a Bruno Mendes az ügynöke, aki Cristiano Ronaldót is képviseli, és a menedzserek között igazi sztárnak számít. Az ő kapcsolatai jól jöttek a Portónak, mert az említett két játékoson és a Ferreira, Carvalho duón kívül ő adta el például Pepét a Realnak (30 millió euró), Bosingwát a Chelsea-nek (20,5 millió euró) és Bruno Alvest a Zenitnek (22 millió euró).
Akik követték a Porto elmúlt pár szezonját, azoknak sokkal kevésbé volt meglepő Kolumbia előretörése a vébén. James Rodríguez például már 2011-ben villant egy nagyot: az egyik legrangosabb utánpótlástornának számító toulonit úgy nyerte meg Kolumbia, hogy Rodríguezt a viadal legjobbjának választották.
Még ugyanabban az évben Kolumbia rendezte az U20-as vébét, és Rodríguez itt is kitett magáért, öt meccsen három gólt szerzett, csapata azonban kikapott a Mexikó elleni negyeddöntőben. Abból a garnitúrából Rodríguez mellett még Luis Muriel számít befutott játékosnak, ő jelenleg az Udinese csatára.
Kolumbiának az 1990-es világbajnokság óta nem volt ilyen ígéretes csapata. Akkor René Higuita, Carlos Valderrama és a többiek a 16 között megálltak, többek között azért, mert a bohóckodásra is hajlamos kapus elcselezett egy labdát a Kamerun elleni nyolcaddöntőben, Roger Milla pedig köszönte szépen a lehetőséget.
A mostani csapat erejét azért a legnagyobb sztár, Falcao hiánya miatt nehéz volt belőni. Falcao kilenc góljával a csapat házi gólkirálya volt a dél-amerikai selejtezősorozatban, ahol a válogatott a második helyen zárt. Kolumbia ugyanolyan masszív hátul, mint a vb-selejtezőkön, akkor 16 meccsen csak 13 gólt kapott (ez a legkevesebb volt a mezőnyben), a mostani vébén pedig négy meccsen csak kétszer találtak be az ellenfelek.
A sikerben bizonyára nagy szerepe van a szövetségi kapitánynak, José Pékermannak, aki argentin létére hasonlóan népszerű most Kolumbiában, mint az ország egyik leghíresebb szülötte, az énekesnő Shakira. Pékerman az argentin U20-as válogatottal háromszor – 1995, 1997, 2001 – is világbajnok lett, vagyis pontosan tudja, hogyan kell a fiatal játékosokból kihozni a maximumot, és ez jól látszik a vébén: a 22 éves Rodríguez a góllövőlistát, a nála négy évvel idősebb Juan Guillermo Cuadrado a gólpasszlistát vezeti.
A mostani kolumbiai válogatott arra lehet a legbüszkébb, hogy a játékával elérte: az országgal kapcsolatosan nem a drog és a bűnözés a központi téma, hanem az, hogy Rodríguezék a brazilok elleni negyeddöntőn sem esélytelenül lépnek pályára. Nem volt ez mindig így – július 2-án lesz 20 éve, hogy egy medellini bár előtt meggyilkolták Andrés Escobart, aki az 1994-es világbajnokságon öngólt szerzett, és az ő tragédiája hosszú évekre nyomot hagyott a kolumbiai futballon.
