„Nem kifogásokat keresek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy teher az egész országot a hátamon vinni."
Ezt Hosszú Katinka mondta azok után, hogy ezüstérmes lett a 200 méteres hátúszásban.
Ebben minden benne van, itt akár be is fejezhetnénk a cikket.
Nem tesszük, mert a mögöttünk lévő 17 napnak számtalan tanulsága van.
Azt a nyitány előtt lehetett sejteni, hogy Hosszú Katinka lesz ennek a világbajnokságnak a legeredményesebb magyar versenyzője. A két arany- és egy-egy ezüst- és bronzérem megszerzése után valóban ő lett az. A magyar úszók – és a világ úszósztárjai – ritkán versenyeznek olyan hangulatban és olyan körülmények között, mint ahogyan azt Budapesten tették.
A világszínvonalú Duna Aréna dicséretét sokan zengték már, de igazából a versenyzők a rajtkőre állás pillanatában szembesültek azzal, ami rájuk várt. Úszó-világbajnokságokon teljesen szokatlan, hogy a délelőtti előfutamokon több ezer ember legyen kint – erre legfeljebb az olimpiákon van példa.
A magyar sport nemzetközileg jegyzett világsztárja, Hosszú Katinka összességében hozta azt, amit vártak tőle.
Ugyanakkor talán most először szembesült azzal, hogy az általuk (edzőjével és férjével, Shane Tusuppal) mesterien felépített és abszolút professzionalista képen is megtörhet a fény, ha az Iron Lady hetedik lesz a 200 gyorson.
Mi történt? Az égvilágon semmi. Katinka ember, nem gép, még ha az évközi irgalmatlan mennyiségű edzését és versenyeit figyelve néha ez is az érzésünk.
A Magyarországra és a hazai szurkolói lélekre oly jellemző pesszimizmus a hetedik hely után olyan gondolatokban öntött formát, amihez Hosszú és stábja egyszerűen nem szokott hozzá. Rióban egymás után három aranyat nyert az olimpián, a negyedik ezüst lett, de három arany után ezt is mindenki örömmel fogadta. Budapesten az első száma, a 200 vegyes meghozta az első aranyat, egyesek mégis nehezen bocsátották meg neki a folytatást. Az általuk felépített és már említett profi világképbe ugyanis pont az nem fért bele, hogy az ember, az úszó esendő legyen.
Ám arra, ahogy a zárónapon a 400 vegyesen úszott, arra nem nagyon vannak szavak.
Az a verseny megmutatta, hogy nagy hiba lenne őt temetni. Katinka 2017-ben 28 éves, 2020-ban, a tokiói olimpia idején 31 lesz.
A csúcson kétségkívül 2016-ban volt Rióban. Ezzel nem azt mondjuk, hogy innentől kezdve lefelé vezet az út – két budapesti arany- és egy-egy ezüst-, valamint bronzérem után (utóbbi megszerzése a 200 pillangón bravúr volt) ostobaság lenne erről beszélni.
Csak azt szeretnénk jelezni, hogy egy-egy gyengébb eredményt ugyanúgy el kell tudni fogadnunk tőle, miközben a világ legtermészetesebb módján könyveljük el az újabb és újabb aranyérmeit.
Budapesti teljesítménye előtt le a kalappal, egészen biztosak vagyunk abban, hogy ő sem felejti el soha azt, hogy milyen körülmények között versenyzett. Már csak ezért is érdemes volt a világbajnokságot Magyarországra hozni.
Verrasztó Dávid 400 vegyesen szerzett ezüstérme az úszó számára hatalmas elégtétel lehet. Verrasztó a 2015-ös kazanyi világbajnokságon ebben a számban ezüstérmet szerzett, ezek után a riói olimpián nem jutott a döntőbe. Amit ezért a sajtó egy részétől és a szurkolóktól kapott, azt nem tette ki az ablakba.
De innen is képes volt felállni, Budapesten pedig megmutatta a világnak, hogy van benne fantázia.
Mégsem ő okozta a vb legnagyobb magyar szenzációját, hanem egy 17 éves fiatalember, Milák Kristóf.
Ő a tinédzserekre jellemző fiatalos lendülettel és jó értelemben vett szemtelenséggel nyert ezüstérmet 100 pillangón. Milyen érdekes ez a „nyert ezüstérmet" kifejezés. Amikor az Origo azt írta, hogy a magyar férfi pólósok hatalmas küzdelemben ezüstérmet nyertek, néhányan letorkolltak bennünket azért, hogy ezüstérmet nem lehet nyerni. Pont Milák Kristóf esete a példa arra, hogy lehet. Edzőjének, Selmeci Attilának és az egész sportágnak most az a legnagyobb feladata, hogy Kristóf a földön tudjon maradni. Emlékezzünk csak, amikor Gyurta Dániel 15 évesen olimpiai második lett 2004-ben Athénban. Jött pár olyan év, amikor – kis túlzással - az úszó többet volt a barátok közt, mint a medencében, ennek pedig láttuk a következményeit.
Miláknak három hét múlva az indianapolisi junior vb lesz a legfontosabb versenye – erre is készültek, csak éppen a fiú „túl jól" úszott, és bekerült a felnőtt-vb-n induló magyar válogatottba. Milyen jó, hogy bekerült!
Azt pedig soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha kedvenc számában, a 200 pillangón is elindulhat.
Ideje, mint a tenger, Tokióban akár ő lehet a magyar úszócsapat egyik legnagyobb reménysége. De említsük meg azt a 17 éves Németh Nándort, aki úgy lett vb-bronzérmes a gyorsváltóval, hogy egyéni számokban nem is indult el.
Gyurta Dániel nevét már említettük – ő most éppen az útkeresés időszakában van új edzőjével, Nagy Józseffel. Rióban igazi drámaként éltük meg, hogy 200 mellen nem jutott a döntőbe, Budapesten ugyanez már jóval kisebb hullámokat vetett.
Tényleg csak reménykedni lehet abban, hogy edzője ki tudja belőle hozni a maximumot. Azt azért ne feledjük, hogy Gyurta 17 éve folyamatosan ott van a világ élvonalában, ez pedig egy ilyen sportágban borzalmasan hosszú idő. A közhely – jönnek a fiatalok – az ő esetében is igaz, azt pedig nem lehet tudni, hogy London bajnoka képes lesz-e kitartani Tokióig.
Essék szó most Rió másik háromérmes versenyzőjéről. Cseh László egyedülálló dolgot vitt véghez azzal, hogy nyolcadik világbajnokságán is érmet nyert – ezt senki nem tudta még utána csinálni. Cseh egyszerűen elnyűhetetlen, a 200 pillangón szerzett ezüstérme fantasztikus, miközben a nála csaknem 15 (!) évvel fiatalabb Milák Kristóf ott liheg a nyakában. 100 méteren meg is előzte.
Cseh László olyan példakép, akiből az egész magyar sportban nagyon kevés van.
Csak ő tudja megmondani, hogy meddig akar úszni – reméljük, messze van még a visszavonulás. Kenderesi Tamás esetében erről szó sem lehet – ő még mindig csak 20 éves, előtte a jövő. A budapesti negyedik helyezése után roppant elkeseredett versenyzőnek a legjobbkor jöhetett ez, mert – ebben biztosak lehetünk – az érem elmaradása még keményebb munkára sarkallja őt. A közönség így is imádja Tamást, ne aggódjunk, hallunk még róla eleget.
A Rióban szintén érmes Kapás Boglárka viszont kisebb deficittel fejezi be a budapesti vb-t.
Eredményei némileg elmaradnak attól, amit várt magától, és amit vártunk tőle.
A mindig mosolygós Bogi szomorú szemeit látva nyugodtan oda lehet mellé állítani Verrasztó Evelynt és Jakabos Zsuzsát, akik szintén komoly eredmény nélkül fejezték be a vébét.
Távol álljon tőlünk, hogy kipécézzük őket, de ők azok az úszók, akik korábban már letettek annyit az asztalra, hogy elvárásaik legyenek magukkal szemben. Ez pedig azt is jelenti, hogy a közönségnek is lehet elvárása velük szemben.
A 15 éves Késely Ajnával nem – ettől az aranyos kislánytól senki nem remélt komoly eredményt a felnőttek között, mégis olyan érzése volt az embernek, mintha ő komolyabban vette volna a budapesti kilenc napot, mint a nála többet tapasztalt versenyzőtársai.
Apró hiányérzetünk tehát lehet. Összességében azonban a magyar úszócsapat nyolc éremmel – 2-4-2 megoszlásban – nagyszerűen szerepelt Budapesten.
A női vízilabda-válogatott hat meccsből ötöt nyert meg, csak egyet vesztett el, a Kanada elleni negyeddöntőt. Ezzel a mutatóval lett a csapat ötödik, miközben – szélsőséges esetben – két csoportmeccs elveszítése után is meg lehet nyerni egy világbajnokságot. Bíró Attila csapatának pechje, hogy pont a legfontosabb összecsapáson jött el a black out, mert a lányok másik öt meccsen mutatott játékát látva mással nem lehet magyarázni a Kanada elleni vereséget.
Az olimpiáig vezető út első állomása volt Budapest, semmi jóvátehetetlen dolog nem történt ezzel az ötödik helyezéssel. Sőt ismerve Bíró Attila elhivatottságát, a lányok elszántságát, ez az ötödik hely még keményebb munkára sarkallja őket.
Férfi válogatottunk ezüstérme az utóbbi négy év legjobb eredménye, ezt csak a 2013-as barcelonai vb-n elért aranyérem múlja felül.
Vámos Márton a szemünk előtt vált világklasszissá – nem véletlen, hogy ő lett a budapesti vb legértékesebb játékosa.
Egy hazai medencében elveszített vb-döntő az első pillanatban nagy csalódás, de az idő múlásával ez az érzés leülepedik, majd felváltja az öröm. Budapesten akadt pár olyan nemzet, amely szívesen cserélt volna a magyarokkal.
Mást ne mondjunk, a verhetetlennek gondolt szerbek is mögöttünk végeztek – harmadikok lettek. Az olaszok sem a férfi, sem a női tornán nem jutottak a négy közé. Montenegró szinte láthatatlan módon süllyedt el a férfitornán.
A horvátok azért érdemelték meg az aranyat, mert a döntőig vezető úton legyőzték az olasz és a szerb csapatot, a fináléban meg a magyart.
A riói ötödik helynél a budapesti második ezerszer jobb, ebben a férficsapatban pedig ott van a potenciál, hogy a már oly sokszor emlegetett 2020-as olimpián a dobogóra léphessen.
A budapesti pólófesztivál – másképpen nehezen lehet minősíteni a Margitszigeten történteket – újra megmutatta: ha olyan ország rendezi az eseményt, ahol a sportág beágyazottsága mély, akkor ez a világ egyik legnagyszerűbb eseménye lehet.
Ebben a tekintetben a jövőt illetően van némi kétségünk, mert 2019-ben Kvangdzsu (Dél-Korea) nem éppen ilyen helyszín.
De ez legyen az ázsiai ország meg a FINA problémája, ne a miénk.
Budapesten két hétig diadalt ült a póló, ehhez persze olyan professzionális rendezés kellett, mint amit a Hajós Alfréd uszodában tapasztalhattunk.
Nyílt vízi úszásban a helyezések és a versenyeknek csodálatos keretet adó Balaton látképe marad meg az emberben. Rasovszky Kristóf és Olasz Anna a jövőben még sok örömet szerezhet a sportág híveinek. A Városligetben rendezett szinkronúszóversenyekre a valaha volt leggyönyörűbb helyen megrendezett műúszóversenyként emlékezhet az egész világ,
Kiss Szofi 13. helyezése pedig minden idők legjobb magyar vb-szereplése volt ebben a sportágban. Műugrásban nem lehettek vérmes reményeink – a szereplés ennek megfelelően alakult. Az óriás-toronyugrásban ugyan nem volt magyar induló, mégsem lehet szó nélkül elmenni a legbátrabbak versenye mellett.
Elég csak megnézni az eseményről készített fotókat, máris látható, mekkora ötlet volt a Duna-partra építeni az óriási tornyot.
Ezek a sportolók most először versenyeztek ilyen környezetben – csodájára járt a világ.
Összességében elmondható, hogy Magyarország kifogástalanul rendezte meg a világ egyik legnagyobb nemzetközi sporteseményét, amelyhez fogható még soha nem volt idehaza.
Nem véletlen, hogy a FINA elnöke már négy nappal az esemény befejezése előtt kimondta, hogy ez volt minden idők legjobb vizes világbajnoksága.
Az, hogy ennyivel a befejezés előtt a nemzetközi szövetség illetékesei erről beszéljenek, merőben szokatlan a sport világában.
Magyarország, az összes szervező, a rengeteg önkéntes és mindenki, aki bármit is hozzátett ehhez a 17 naphoz, büszke lehet arra, ami július 14-30. között történt.
A tőlünk most elutazó külföldiek pedig magukkal viszik egy felejthetetlen világbajnokság emlékeit, hírét viszik annak, hogy Magyarország mire volt képes.
Nincs kétség, megérte.