Sevcsenko: Nem csak egy csatár vagyok

A Real Madrid Aranylabdásain - Figo, Zidane, Owen, Ronaldo - kívül tán csak a szintén madridi Beckham tud szinte naponta címlapra kerülni a világ sportújságjain. Óriási népszerűségnek örvend még Spanyolországban a barcás Ronaldinho, Angliában pedig legfőképpen Henryért és Shearerért vannak oda a zsurnaliszták, míg Olaszországban általában Del Pierót, Tottit és a többi talján szépfiút (Cannavaro, Nesta, Maldini) favorizálja a média. A futballtudást figyelembe véve aránytalanul kevés szó esik - a magyar sajtóban is - egy keleti gyémántról, akinek tudása előtt 2004-ben végre meghajolt Európa: Andrij Sevcsenko megnyerte a legjobb Európában futballozó játékosnak járó legfényesebb trófeát, az Aranylabdát. Most már a Milan csatárán volt a sor, aki a World Soccernek adott interjújában szinte minden vele kapcsolatban felmerülő kérdésre megadta a választ.

- A Serie A rövid téli szünetében hazalátogatott Ukrajnába. Mivel töltötte otthon az idejét?
- Pár éve egy Kijev melletti kisvárosban meglátogattam egy árvaházat, s különféle ajándékokat vittem nekik, olyanokat, amelyekkel az iskola jobbá teheti a nyomorgó gyermekek sorsát. Most újra ellátogattam hozzájuk, s ezúttal futballfelszereléseket, sportcipőket, labdákat vittem nekik. Kijevben szeretnék alapítani az árvák számára egy sportiskolát, ahol a gyermekek a futballtudásukat fejleszthetnék.

- Hogyan kezdte labdarúgó-karrierjét?
- Sohasem felejtem el, hogy honnan jöttem. A grundon, közvetlenül a lakóhelyem mellett fociztam - igazi vad csatákat vívtunk akkortájt -, amikor odajött hozzám Alexander Szpakov, a Dinamo Kijev ificsapatának a játékosmegfigyelője. Az ő dolga az volt, hogy pásztázza a város utcáit és felfigyeljen a tehetségekre. Rám szemet vetett, és meghívott a Dinamo sportiskolájába. Szerény jövedelemmel rendelkező családban nőttem fel, és az első edzőmnek meg kellett győznie a szüleimet, hogy a jövőmet csakis a labdarúgás jelentheti.

- Álmodott-e valaha arról, hogy Oleg Blohin és Igor Belanov útját járhatja majd egyszer?
- Pontosan ez a két játékos, illetve még Alekszander Zavarov voltak a példaképeim. Nem volt nehéz, hogy Belanovként vagy Zavarovként képzeljem el magam, hiszen az első csapat meccsein labdaszedő voltam, azaz rengeteg lehetőségem volt arra, hogy ellessem a nagyok trükkjeit a pálya mellől.

- Már a Dinamóban a csúcsra ért, mégpedig a nagyszerű edző, Valerij Lobanovszkij irányítása alatt. Változtatott valamit a fociról alkotott képén a mester?
- Soha nem felejtem el, amikor először találkoztam Lobanovszkijjal. A képességeimről és a jövőképemről alkotott véleménye véleménye rendkívül meghatározó volt a fejlődésem szempontjából. Amit nyújtott, az nem csak futballistaként, hanem magánemberként is sokat jelentett számomra. Ő a világfutball valaha volt egyik legjobb trénere.

- Érzi még a hatását?
- Mindig ott lesz a lelkemben, Lobanovszkij több volt számomra, mint egy edző. Minden elért sikeremmel az ő emlékének kívánok adózni. 2003-ban elvittem a kijevi emlékművéhez a Bajnokok Ligája-serleget, s ugyanígy fogok tenni az Aranylabdával is.