Két világbajnokság, két válogatott

Puskás klubszinten is szép sikereket aratott, számos trófeát nyert, de világhírnevet a magyar válogatottban szerzett magának. Az Aranycsapat éveken át a világ legjobb válogatottja volt, de teljesítményére a koronát az 1954-es vb-döntőben nem tudta feltenni.

1953-ban Rómába volt hivatalos Sebes Gusztáv együttese, Európa-kupa-mérkőzésre. A Stadio Olimpico megnyitóján a 80 ezer néző ámulattal vegyes döbbenettel figyelte az eseményeket: többek között azt, hogy Hidegkuti vezető gólja után Puskás kétszer talált Lucidio Sentimenti kapujába, így a magyar csapat 3-0-s győzelemmel távozott a vadonatúj arénából. Puskás 1953. október 11-én, az osztrákok elleni bécsi mérkőzésen szerepelt ötvenedik alkalommal a magyar válogatottban. A találkozó 3-2-es magyar sikert hozott, ám a jubiláns nem szerzett gólt.

1953. november 25-én a Wembleyben így egy önbizalomtól és erőtől duzzadó válogatott lépett pályára az évszázad mérkőzésén. A találkozó végeredménye, és a magyar csapat összeállítása talán még azok előtt is ismert, akik életükben nem láttak labdarúgó-mérkőzést: a Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállítású együttesünk 4-2-es félidő után 6-3-ra győzött az otthonában korábban nem brit válogatottal szemben még soha nem veszített angolok ellen, a találkozón Hidegkuti háromszor, Puskás kétszer, Bozsik pedig egyszer volt eredményes, Grosics kapuját pedig Jackie Sewell, Stan Mortensen és Alf Ramsey vette be.

1954. május 23-án, majdnem napra pontosan fél évvel a londoni 6-3 után került sor az angolok elleni visszavágóra, a Népstadion 92 ezer néző előtt. A britek nagyon fogadkoztak, hogy bosszút állnak az őket ért csapásért, ehelyett azonban még nagyobb verésbe szaladtak bele. A mérkőzés után hamar elterjedt hazánkban a mára szállóigévé vált mondat: "az angolok egy hétre jöttek, és hét-eggyel mentek".

Mivel a 7-1-es mérkőzésre alig két héttel a világbajnokság előtt került sor, az újabb szenzációs győzelem után az egész világ a magyar válogatottat tartotta a svájci vb elsőszámú esélyesének. Ennek megfelelően is kezdett a csapat: a csoportmérkőzések során a Koreai Köztársaságot 9-0-ra, az NSZK-t pedig 8-3-ra vertük. Puskás a góltermésből három találattal vette ki a részét, csak azért nem nagyobb arányban, mert a nyugatnémetek védője, Werner Liebrich akkorát rúgott a magyar csapat kapitányába, hogy harcképtelenné vált.

Nélküle kellett tehát megvívnia csapatunknak a brazilok elleni negyeddöntőt, majd a címvédő Uruguay elleni elődöntőt is. A fináléra Puskás lába valamennyire rendbejött, érdekes módon egy svájci csontkovácsnak köszönhetően, aki egyik este beállított a csapat szállodájába, és bekente a sérült testrészt egy csodakenőccsel, amitől a csapatkapitány állapota a vártnál sokkal gyorsabb ütemben gyógyult. Sebes mégsem mert egyedül úgy dönteni, hogy beteszi a csapatkapitányt a németek elleni kezdőcsapatba: a mesteredző konzultált a szakmai bizottsággal, és természetesen az érintettel is, mielőtt döntött: Puskás játszik a fináléban.

Játszott is, már a hetedik percben betalált Anton Turek hálójába, majd amikor Czibor két minutával később megszerezte a magyarok második gólját, az egész világ azt hitte, eldőlt a világbajnoki cím sorsa. Csak sajnos a nyugatnémetek nem: Max Morlock és Helmut Rahn góljaival már a 19. percben kiegyenlítettek, majd, kihasználva, hogy a magyar csapat szemmel láthatóan fáradt - ami a brazilok és az uruguayiak elleni csaták után nem is volt csoda -, a 84. percben Rahn révén a vezetést is megszerezték.

Három perccel a lefújás előtt Puskás is megszerezte második gólját a mérkőzésen, de az angol William Ling játékvezető (partjelzője, az Uruguay elleni 120 perces elődöntőt vezetett walesi Mervyn Griffiths beintésére) les címén nem adta meg a gólt, így kikaptunk. Sovány vigasz volt, hogy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) a világbajnokság legjobb játékosának Puskást, a torna legjobb csapatának (korábban, és később sem adtak ki ilyen díjat a vb-ken) a magyar válogatottat választotta meg, a vereség ettől még vereség maradt. A játékosok lopva, a "kertek alatt" voltak kénytelenek hazatérni, az Aranycsapat pedig soha többé nem volt képes megismételni az 1954. július 4-e, a világbajnoki döntő előtt nyújtott teljesítményét.