"Valamit nagyon elrontunk"

Míg a 20 évvel ezelőtti BEK-győztes AC Milan játékosai sztárklubok edzői, szövetségi kapitányok, sikeres sportvezetők lettek, a magyar futball utolsó sikeres generációjának tagjai jórészt eltűntek a süllyesztőben, többségük legalábbis eltávolodott a sportágtól, de akik maradtak, azok sem futottak be igazán nagy karriert. Cikkünkben felidézzük, mi lett az egykori milánói hősökből, és hogyan alakult a 1984-es ifjúsági Európa-bajnok, illetve a '86-os magyar válogatott tagjainak sorsa, valamint megpróbáljuk megválaszolni a kérdést: miért nem vigyáz értékeire a magyar labdarúgás?

Mi lett velük? Az 1989-es Milan

Giovanni Galli: A kapus azon kevesek egyike, aki nem maradt kapcsolatban a sportággal, bár 1996 visszavonulása után még sportigazgatóként dolgozott a Hellas Veronánál, majd tévés szakkommentátorként is elemezte a meccseket. Idén viszont már politikusként keltett feltűnést, a jobboldali Szabadság Népe párt jelöltjeként indult a firenzei polgármester-választáson.

Mauro Tassotti: Az egykori jobbhátvéd, aki a Milannal begyűjtött számtalan nagy diadala mellett Luis Enrique orrának átalakításából is kivette a részét, klubcsapatánál kapott munkát edzőként, 2001-ben, Carlo Ancelotti érkezésével lett tagja a szakmai stábnak. A nyáron a Chelsea-hez távozó Ancelottival sikeres párost alkottak, Bajnokok Ligáját, olasz bajnokságot, olasz kupát, olasz és Európai Szuperkupát, klubvilágbajnokságot is nyertek a Milannal.

Paolo Maldini: A piros-feketék legendája a klub utolsó 25 évének egyik főszereplője volt, többek között hét bajnoki címmel és öt BL-győzelemmel tarkított fantasztikus pályafutását a május 31-i, Fiorentina elleni győztes idegenbeli bajnokival zárta le. A Milan ultrái kissé elrontották a búcsúját, ráadásul az sem esett jól neki, hogy a klubvezetők nem ajánlottak neki edzői munkát, Ancelotti viszont erősen csábítja, így könnyen lehet, hogy ő is a Chelsea-nél köt ki.

Alessandro Costacurta: A Milan-drukkerek Billyje is hosszú éveken át kirobbanthatatlan volt a védelemből, 2007-ben 41 évesen, BL-győztesként vonult vissza. Tassottihoz hasonlóan ő is tagja lett Ancelotti stábjának, eközben a Sky Sports közvetítéseiben szerepelt szakkommentátorként, majd a másodosztályban szenvedő Mantova edzője lett 2008 szeptemberében. Idén februárban azonban véget is ért a mantovai Costacurta-éra, mivel a csapat az irányításával 16 találkozón mindössze 14 pontot szerzett, a váltás végül bejött, mert a Mantova 13. helyen végzett.

Franco Baresi: Amikor a Maldini egyik megjegyzése miatt önérzetükben megsértett ultrák elrontották a legenda búcsúját, akkor éppen egy olyan drapériával döftek tőrt a nagy Paolo szívébe, amelynek az volt a lényege: "Csak egy kapitány van, és az Franco Baresi". A hatos mezt a Milanban utoljára viselő védő visszavonulása után előbb a klub U20-as, majd U19-es csapatát trenírozta, jelenleg pedig elnöki nagykövetként járja a világot.

Filippo Galli: A 89-es döntőn csereként pályára lépő Galli, Baresihez hasonlóan, edzette a Milan Primavera, vagyis U20-as csapatát, majd Ancelotti segítőjeként tagja volt az első csapat szakmai stábjának. Milánó után Londonban is Ancelotti mellett dolgozhat, főnökével ellentétben ugyanis remekül beszél angolul, és a brit viszonyokat is ismeri, mivel még játékosként eltöltött egy évet az akkoriban Gianluca Vialli által irányított Watfordnál.

Angelo Colombo: A szőke középpályás a 89-es győztes csapat talán legkevésbé híres tagja volt, aki többekhez hasonlóan a Milan utánpótláscsapatainál dolgozott. 2003-ban felvetődött, hogy Baresivel együtt a kameruni válogatott mellé kerül, de a lehetőség végül nem realizálódott. Colombo mostanság a klub játékosmegfigyelőjeként dolgozik, és a Magyarországon is népszerű Milan Junior Camp keretein belül tanítja a fiatalokat.

A döntő összefoglalója:

Roberto Donadoni: A Berlusconi-éra első igazolása volt, és összesen tizennégy trófeát nyert a Milannal a két vébén is szereplő középpályás. Egy évvel visszavonulása után már edzősködött, mégpedig a Lecco csapatánál, amit az egyaránt másodosztályú Livorno és Genoa követett. Később visszatért Livornóba, amely ekkor már az élvonalban vitézkedett, a 2006-os vébé után pedig Marcello Lippi utódja lett a válogatottnál, amelyet kivezetett az Eb-re, de ott a negyeddöntőben elvérzett a későbbi győztes spanyolok ellen. Az Eb után menesztették, idén márciusban a Napoli edzőjeként tért vissza a körforgásba.

Carlo Ancelotti: A Parmából induló középpályás már Rómában is hírnevet és elismerést szerzett magának, de az igazán nagy sikereket a Milannal érte el. Edzői karrierjét a második ligás Reggianánál kezdte, amellyel feljutást ünnepelhetett, majd Parmában folytatta, és 1999 jött a nagy lehetőség a Juventusnál. Máshol siker a két bajnoki ezüst, Torinóban azonban nem így gondolták, de a Milannál megkapta a bizalmat Fatih Terim menesztése után. Az eredményeket már Tassottinál felsoroltuk, Ancelotti több váratlan húzással is sikert aratott (Pirlo hátravonása és a rombusz alakzat alkalmazása, Kaká favorizálása Rui Costával és Rivaldóval szemben), de a végén már kicsit belefásult a munkába. Így is elmondhatja magáról, hogy egyike azon díszes társaságnak, amelynek tagjai játékosként és edzőként is nyertek BEK-et/BL-t. Kíváncsian várjuk, mire megy a Chelsea-nél.

Frank Rijkaard: A három holland tulipán leginkább védekező felfogású tagja a támadásokhoz is hozzá tudta tenni a magáét, az 1990-es, Benfica elleni BEK-döntőt például ő döntötte, pályafutása utolsó meccsén pedig ő adta azt a gólpasszt Patrick Kluivertnek, amivel az Ajax legyőzte a Milant. Edzőként egyből az Oranje kispadján kezdett, de az olaszok elleni elbukott Eb-elődöntő után lemondott. Első klubcsapatánál, a Sparta Rotterdamnál kieséssel és kirúgással zárult az idény, aztán a Barcelonánál is csikorgott a gépezet eleinte, de végül egy BL-győzelem és két spanyol bajnoki cím fémjelezte a Rijkaard-korszakot. Idén júniusban két évre írt alá a török Galatasarayhoz.

Milánói örömünnep a Nou Camp gyepén

Ruud Gullit: Rijkaardhoz hasonlóan tagja volt a 88-as Eb-győztes holland csapatnak (ő fejelte az első gólt a szovjetek elleni döntőben), nyert Aranylabdát és a 89-es BEK-fináléban kétszer köszönt be Lung kapusnak, hogy csak pár tudnivalót említsünk róla. 1996-ban még aktívan futballozott, amikor a Chelsea-nél játékos-edző lett, egyből FA-kupát nyert a londoniakkal, első külföldi edzőként. A kupadöntőbe később a Newcastle-val is eljutott, de a nagy siker sem a Szarkákkal, sem később a Feyenoorddal és a Los Angeles Galaxyvel sem jött össze a szexi futball kifejezés kitalálójának.

Marco Van Basten: A háromszoros aranylabdás csatár, aki a 89-es döntőben Gullithoz hasonlóan duplázott, pályafutása legeredményesebb éveit töltötte a Milanban, de állandóan kiújuló bokasérülése miatt nagyon korán, 31 évesen visszavonult, úgy, hogy utolsó két évében már nem is lépett pályára, csak orvostól orvosig járt. Bár határozottan kijelentette, hogy az edzősködés nem érdekli, a Holland Labdarúgó Szövetség szervezésében elvégzett egy edzői tanfolyamot, majd az Ajax második csapatánál eltöltött tanulóév után 2004-ben az Oranje kapitány lett. Összesen 52 meccsen irányította a holland csapatot (67 százalékos mutatóval), de a vb-nyolcaddöntő és az Eb-negyeddöntő kevés volt a mindig titkos esélyesnek számító válogatottól, a 2008-os kontinensviadal után lemondott. Az Ajaxnál tárt karokkal várták, de idő előtt távozott, amikor kiderült, hogy a csapat nem tudott BL-t érő helyen végezni a bajnokságban.

Pietro Paolo Virdis: Virdis öt szezont húzott le Milánó piros-fekete felében, nyert bajnokságot, BEK-et és olasz Szuperkupát, 1987-ben 17 góllal élen végzett a mesterlövészek között. Pályafutását 1991-ben fejezte be, edzői karrierje viszont csak 1998-ban indult, és akkor sem vett túl nagy lendületet, a harmadosztályú Atletico Cataniánál alkalmazták kevesebb mint öt hónapig. A folytatásban is alsóbb osztályú csapatok foglalkoztatták, aztán a futball helyett inkább a gasztronómiára koncentrált, és éttermet vezetett Milánóban, de 2008-ban már úgy nyilatkozott a Corriere Della Serrának, hogy ismét kispadra vágyik.