Kanadának nyerhet vb-aranyat a világhírű magyar úszóedző

Versenyzőként országos bajnok volt, 28 évesen olimpiai ötödik tanítvánnyal rendelkezett, a világ azonban csupán az 1992-es barcelonai olimpián ismerte meg Nagy József nevét. A Debrecenből elszármazott szakember 1977-ben kidolgozta a hullámzó mellúszás technikáját, ennek segítségével faragott olimpiai bajnokot az amerikai Mike Barrowmanből. Ugyan dolgozott Rózsa Norberttel, de ahogy ő fogalmazott, sohasem volt rá igazán szükség Magyarországon. Jelenlegi kanadai tanítványai közül Annamay Pierse világbajnoki esélyesként utazott el a római világbajnokságra.

"Dehogy terveztem az edzősködést" - mondta Nagy József, akit már Olaszországban értünk utol telefonon. "Relatíve fiatalon, 24 évesen, 1976-ban egyik napról a másikra kezdtem el dolgozni. Kiss László tanítványa voltam, nyertem arany-, ezüst- és bronzérmet az országos bajnokságokon, ám a szokásos tavaszi versenyt követően Laci megkérdezte, milyen céljaim vannak még. 'Akarsz még egy bajnoki címet? És akkor mi lesz? Gyere inkább edzőnek!' Ez volt szombaton, hétfőn már edzést vezényeltem."

- Egy ilyen váltás nem volt túl éles? Nem volt különleges két nappal később edzőként megjelenni az uszodában?
- Nem, mert szerencsémre azokkal kellett foglalkoznom, akikkel együtt úsztam. Rengeteget köszönhetek Kiss Lászlónak, aki jól menedzselt, tanított, mellúszókat bízott rám, nem kellett végigjárnom a szamárlétrát, különben lehet, elvesztem volna örökre. A társak jól fogadtak, nagy lendülettel vágtam a munkába, de borzasztó kemény és következetes voltam, precízen kiköveteltem mindent. Úgy gondoltam, a versenyző ne szeressen, hanem csinálja meg, amit mondok neki. Két hétig tartott mindez, rájöttem, változtatnom kell, hiszen ha szeretnek, könnyebben boldogulok velük.

- A 33 éves edzői pályája során sokat változott? Milyen edzővé vált ez alatt?
- Nagyképűen tudom csak megfogalmazni: bölcsebb. Úgy éreztem, amit ma elképzelek, nem biztos, hogy holnap is megállja a helyét. Tapasztaltabb vagyok, de mindig a szemem előtt lebeg, hogy a rutin a szakma halála. Soha semmit sem csinálok ugyanúgy, minden nagyobb verseny előtt széttépem a papírjaimat és jegyzeteimet, nehogy legközelebb is ugyanúgy tegyek valamit.

- Milyen sikereket könyvelt el edzői pályája elején?
- Minden eredményemre büszke vagyok, mert néha a kisebb sikerek mögött sokkal több munka van. Az első időszakhoz a korosztályos csúcsok mellett Dzvonyár János moszkvai 5. helyezése kapcsolódik, ő 1980-ban 100 mellen érte el ezt az eredményt. Mindenért megdolgoztam, 32 éves koromra mesteredző lettem.

- Úszáson belül a specializálódás nem gyakori, hogyan került a mellúszókhoz?
- Ezt is Kiss Lacinak köszönhetem, azt szoktam mondani, a specializálódás nem a szerencsém, hanem az én hülyeségem. Folyamatosan azt néztem, mi nem stimmel, mert ha a hibát megtalálom, akkor fejlődni lehet. Napi 20 órát az úszásnemen járt az agyam, még álmomban is.

- Így alkotta meg a hullámzó mellúszást...
- Igen. Azon tűnődtem, hogy ha két pont között a legrövidebb út az egyenes, akkor a mellúszást is úgy kellene végezni, hogy a felemelkedés és a lesüllyedés között minél kisebb legyen az amplitúdó. Néztem az 1977-es jönköpingi Európa-bajnokságon Gerald Mörkent, s nem értettem, a kar- és lábtempó között miért nem csinál még egy mozdulatot. Hiszen akkor szép a hullámmozgás, ha a "lapos úszás" folyamatossággal párosul. Ezt a folyamatosságot a kar- és lábtempó közötti holtpontot, aktív felsőtesttel történő előrevetődéssel kell átívelni. Papírra vetettem, ez lett az első olyan technika, amelyet úgy írtak le, s nem valami egyéni alkati sajátosság révén alakult ki. Persze ahhoz, hogy mindezt elismerjék, nem volt elég Dzvonyár olimpiai ötödik helye, ehhez kellett már Mike Barrowman is.

- Hogyan került az Egyesült Államokba?
- A feleségem a Nemzetközi Valutalapnál (IMF) kapott munkát, én háztartásbeliként érkeztem az Államokba. Nem volt könnyű munkát találni, amikor ismerősök ismerősei által végre bejutottam fizetővendégként egy uszodába, s mondtam, hogy mellúszóedző vagyok, egyből az eredményeim után érdeklődtek. Az nem izgatta őket, hogy mit értem el Európában. Fel is tették gyorsan a kérdést az ott lévőknek: "Ki akar mellen úszni?" Vagy tíz gyerek jelentkezett, kaptam egy pályát, s elkezdtük a munkát. Egy hét múlva már csak egy srác maradt, Mike Barrowman. Akkor, 1986-ban óránként 3,5 dollárt kerestem, kevesebbet, mint egy úszómester. Senki más nem jött, így Mike-kal dolgoztam, amikor viszont eredményeket értünk el, már szaporodott a létszám. Így került hozzám például a későbbi Európa-rekorder, olimpiai bronzérmes Sergio Lopez, aki három hónapra érkezett, végül nálam maradt.

- Melyik tanítványára a legbüszkébb?
- Egyértelműen Barrowmanre, hiszen 1992-ben, Barcelonában együtt nyertünk olimpiai bajnoki címet 200 mellen. Ez minden sikert felülmúl. Irányításom során hat világcsúcsot úszott, 13 évig nem tudták megdönteni a csúcsait, ez a férfiak összrangsorában még ezidáig egyedülálló teljesítmény.

- Lopez egyszer azt nyilatkozta, mind fizikailag, mind mentálisan sokat tanult öntől, mert nap mint nap tesztelte a versenyzőit. Vajon mire gondolt?
- Való igaz, neveltem is őket, olyanok voltunk, mint egy nagy család, én az idősebb testvér, ők az öcséim. A sok utazás és edzés révén együtt töltöttük az időt, nevelgettem őket. Megtanítottam például a tanítványaimat köszönni, ami Amerikában nem divat, megvettem Mike-nak az orosz klasszikusokat, klasszikus zenét hallgattattam velük. Azt is közöltem velük, ahogy egyre jobb úszók lesznek, én is úgy leszek egyre szigorúbb.

- Az amerikai sikerek után 1993-ban tért haza először, a Honvédnál, illetve közben többször az Egyesült Államokban dolgozott, előadásokat tartott világszerte.
- A Honvédra mindig is nagy szeretettel gondolok, hálás vagyok a klubvezetőknek, dolgozóknak, különösen Kiss Éva szakosztály-igazgatónak. Ha hazamegyek, biztosan ellátogatok hozzájuk. Szerettem ott dolgozni, a korábbi és a mostani sikerekhez képest persze kisebb horderejű eredményeket értem el, de büszke vagyok Kovács Krisztina ifjúsági Eb-aranyaira.

- Irányította az olimpiai bajnok Rózsa Norbert edzésmunkáját is.
- Foglalkoztam különböző nemzetiségű sportolókkal, spanyolokkal, amerikaiakkal. Miután Rózsa megkeresett, mondtam volna nemet neki? Rendes, tisztességes srác, keményen dolgoztunk, nem a mi hibánk, hogy nem jött össze a nagy eredmény, csupán egy Jóakarat Játékok- és egy Világkupa-győzelem.

- Az utóbbi években Kanadában dolgozik, s újra világklasszis versenyzője van. Hogy jött a lehetőség, mit vár a hétvégén rajtoló római világbajnokságtól?
- A munkához is szerencse kell, ez ismét bebizonyosodott. Négy hónapja voltam munkanélküli, s egy olyan ismerőstől kértem segítséget, akiről tudtam, Ausztráliában dolgozott. Ő mondta, menjek inkább Kanadába. Jó állást kaptam, a National Swimming Center válogatott mellúszóival foglalkozhatok, ráadásul én választhattam ki, kivel akarok együtt dolgozni. A baj az volt, hogy nem akadt senki. Most négy versenyzőm van, Annamay Pierse rövid pályán már világcsúcstartó, egy hete pedig majdnem megdöntötte Rebecca Soni 2:20.22-es világrekordját 200 mellen. De a második helyen is tanítványom zárt, Martha McCabe, időeredményével tavaly bronzérmes lehetett volna az olimpián. Mindketten ott lesznek Rómában, ahol nem az idő számít, hanem a helyezés. Bizakodom, úgy, mint más.

- Mit gondol, lesz még edző Magyarországon?
- Nem! Úgy érzem, sohasem volt rám igazán szükség itthon, sohasem tolongtak értem a versenyzők, de ezt nem vethetem senkinek a szemére. Azért mentem el, mert nem találtam munkát. Magyarországon egyre kevesebb lesz a lehetőség, ráadásul jó, képzett edzőink vannak. Ha több ezer külföldi dolgozik magyarföldön, akkor én miért ne lehetnék azon több ezer magyar egyike, aki külföldön boldogul úgy, hogy ez nem kalandvágy, hanem kényszer?!

- Keserűséget érzek szavaiból, olyan, mintha nem hinne abban, hogy a hazai tradicionális sportágak - köztük az úszás - még egyszer komolyabban felemelkednének.
- Az úszásnak nem kell felemelkednie, hiszen most is egyik legeredményesebb sportág. Az viszont valahol szégyen, hogy ennyire nincs megbecsülve a sport. Nem a versenysport, a sport! Nincs pénz, nincs edző. Azt hiszem, túl naiv vagyok. Minden országgyűlési választásnál remélem, na, majd most jön egy olyan párt, amely a fiatalság megmentését tűzi ki zászlajára, amely a programjába felveszi a sport kérdését, hiszen ezzel biztosan szavazókat lehetne megfogni. Ehhez képest még csak ígérgetés szintjén sem hangzik el semmi. Régen a Nemzeti Sportuszodában 7-8 klub edzett, mindenhol 10-12 edző dolgozott. Most a jó tréner nem tud edzőtáborba menni a versenyzőivel, mert nem marad senki, aki az otthoniakkal foglalkozna.