Nem összetojós fajta a szerb vízilabdázó

Az athéni olimpia döntője óta kilenc mérkőzésen nyolc győzelem és egy döntetlen, 87-68-as gólkülönbség a magyar vízilabda-válogatott ellen - ez a szerb, illetve a szerb-montenegrói csapat irigylésre méltó mérlege. Ugyanakkor Sydney-ben és Athénban is Benedek Tiborék állták déli szomszédjaink útját az olimpiai aranyérem felé vezető úton. Szerbfóbia itt, olimpiai betli amott, avagy csupán a véletlenek megfejthetetlen összjátéka? Akárhogy is, jövő kedden minden valószínűség szerint Magyarország-Szerbia mérkőzés lesz a római világbajnokság negyeddöntőjében.

Amennyiben Szerbiát az egykori Jugoszlávia jogutódjának tekintjük, akkor 1952 óta az olimpiákon három arany- (1968, 1984, 1988), öt ezüst- és két bronzérem a mérleg, világbajnokságokon 1973 óta három arany, egy ezüst és négy bronz, s ezekhez járul Eb-ken négy arany, nyolc ezüst és négy bronz.

A nyolcvanas évek második felében a Ratko Rudic dirigálta jugoszláv válogatottnak nem volt párja, a horvát Perica Bukic és Dubravko Simenc, illetve a szerb Aleksandar Sostar és Igor Milanovic fémjelezte aranycsapat megnyerte a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát, az 1986-os és az 1991-es madridi, illetve perthi vb-t, továbbá az 1991-es athéni Eb-t. S mit tesz isten, a jugók tündöklése egybeesett a magyar póló legsikertelenebb évtizedével.

A délszlávok azonban huszonegy éve nem nyertek olimpiát, s bár az utolsó négy Európa-bajnokságon három arany és egy ezüst a mérlegük, 2005-ben, Montrealban is Szerbia és Montenegró himnuszát játszották el a világbajnokságon, ám mindez aligha elégíti ki Vanja Udovicicékat.

Miközben a harmadik évezredben csak Kemény Dénes legénysége nyert olimpiát, az osztódással szaporodó egykori Jugoszlávia a sportág másik vitathatatlan hatalmi centrumává nőtte ki magát. Ha Szerbiát, Horvátországot (a világbajnoki címvédő) és Montenegrót (Eb- és Világliga-címvédő), valamit hazánkat kivennénk a sportágból, jóformán semmi nem maradna a nemzetközi vízilabdából...

London - és más semmi

Legutóbb 2009. július 11-én találkozott a két válogatott a margitszigeti Hajós Alfréd-uszoda nyitott 50 méteres medencéjében, az Unicum-kupán, és 8-6-os vendéggyőzelem született. A szerb siker annyira megérdemelt volt, hogy nem akadt ember az uszodában, aki vitatta volna. Kemény Dénes sem tette, Dejan Udovicic, a szerbek 39 éves szakvezetője azonban feltűnően visszafogott volt, mintha nem is örült volna az ellenünk öt éve tartó szerb veretlenségi sorozat folytatódásának.

- Szinte tökéletesen játszott csapata, mégsem boldog?
- De örülök, csak éppen az égvilágon semmi jelentősége nincs ennek a győzelemnek. Igazából a közelgő római világbajnokság is csak egy felkészülési torna. A 2012-es londoni olimpiát akarjuk megnyerni.

- Nem is azt mondja, hogy szeretnék, hanem, hogy akarják. Óriási különbség!
- Igen, mert valójában csak az olimpia számít. Az, hogy most határozottan jobbak voltunk a magyaroknál, nem releváns London szempontjából.

- Miért?
- Mert korábban kezdtük a felkészülést, mint önök, továbbá a válogatottba kilenc játékost adó Partizan Beograd szakvezetőjeként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyakorlatilag egész évben a nemzeti csapat magjával dolgozom.

- Van recept a londoni győzelemre?
- Nincs. Az olimpia teljesen egyedülálló műfaj, csak négyévente rendezik meg, és a tapasztalat, a rutin egyetlen más versenyen sem számít annyit, mint ezen. Mert mit tehetek én, a szövetségi kapitány? Tökéletes fizikai állapotba hozhatom a srácokat - már most szétúsztuk a magyarokat, minden labdát mi hoztunk el a kezdésnél -, begyakorolhatjuk az emberelőnyök értékesítését, de a rutin - főleg az olimpiai rutin! - csak az évek számával jön meg. És ezen a téren óriási a magyarok előnye, hiszen több olyan játékos is szerepel a válogatottban, aki Londonban zsinórban negyedszer lehet olimpiai bajnok!

- Ön szerint mi az oka annak, hogy Athén óta nem tudjuk legyőzni Szerbiát?
- Fogalmam sincs. Mert az tény, hogy jók vagyunk - ezt világbajnoki és Eb-aranyérmek bizonyítják -, de ez önmagában nem magyarázat. Ne keressünk valami rejtélyes okot, nem hiszek sem az összeesküvés-elméletekben, sem a fóbiákban.

Ha Sefik nálunk játszik?

Kásás Zoltán minden idők egyik legsikeresebb klubedzője vízilabdában, 2000-ben a Becej, 2002-ben az Olimpiakosz Pireusz csapatával nyert Euroligát. Óbecsén tökéletesen megismerte a szerb pólót, de ennél fontosabb, hogy azt is, milyen a szerb néplélek. "Talán ebben rejlik a titok, a szerb néplélekben" - magyarázta a szakember.

- Amennyiben?
- Nézze, racionális magyarázat szerintem nem létezik a magyar-szerb párharc utóbbi évtizedben tapasztalható alakulására. Abban nem hiszek, hogy öt éve szerbfóbiánk lenne, mint ahogy abban sem, hogy a szerbek valami rejtélyes oknál fogva mindig az olimpián tojják össze magukat. A csapatuk nem is az az "összetojós" fajta.

- Akkor keressük a rejtély kulcsát valahol máshol?
- Igen. A számunkra - magyarok számára - felfoghatatlan érzelmi túlfűtöttségben. Van már vagy tíz éve, hogy az egyik edzésünk előtt Jugoslav Vasovic és Branko Pekovic, két játékosom egymásnak rontott. Nem láttam semmit az előzményekből, csak azt láttam, hogy négyen-négyen tartják vissza a két pólóst, feszülnek az izmok, reccsennek az inak, a villámló tekintetekből csak annyit tudok kiolvasni, hogy ha elengednék őket, megölnék egymást.

- De ugye nem ölték meg?
- Nem, lezajlott az edzés, és a tréning végén egyszer csak azt látom, hogy odakint a büfében barátságosan kávézgatnak, ölelgetik egymást, mintha két órával azelőtt még nem akarták volna meggyilkolni egymást.

- Ez lenne a magyarázat?
- Igen. Emocionálisan túlfűtött nemzet. Ha olyan a hangulatuk, akkor az utolsó fillérjüket is odaadják, de még akár az életüket is a barátjukért, a csapatért, a hazáért, de ha valami bekattan az agyukban, akkor meccs közben is képesek összeverekedni.

- De nyilván ennél árnyaltabb a kép...
- Persze. Az, hogy Athén óta nem győztünk, sokszor a véletlenen múlt. Ott van a 2005-ös montreali világbajnokság döntője. Kikaptunk 8-7-re, tehát egyetlen góllal, és azt csak mi, szakemberek láttuk, hogy a nyolc bekapott gólunkból kettő kapushiba volt, három pedig úgy született, hogy a védő elfelejtett blokkolni - szándékosan nem említek neveket, nem akarok senkit sem megbántani. Ha az öt felsorolt esetből csak egy másképp alakul, már nem kapunk ki, és akkor nincs tendencia. De mondok mást. Hogy mennyire esetleges minden a sportban. Éppen az előbb említett Vasovic mondta egyszer nekem: "Hogyha Denis Sefik nálatok véd, akkor egyszer sem tudtunk volna legyőzni benneteket, annyira jók vagytok." Most akkor van fóbia vagy nincs fóbia?

- Milyen a szerb pólós? Úgy értem, szakmai szemmel nézve.
- Zseniális. Vegyük például Aleksandar Sapicot. Ő is volt a játékosom a Becej csapatában. Ilyen ellenállhatatlan támadó pólóst még nem láttam. Tavaly vonult vissza, és azt olvastam róla, hogy 1995, tehát tizenhét éves kora óta minden bajnokságban - pedig játszott a Becejben, a Camogliban, a Savonában, a Sturm Csehovban - ő volt a gólkirály, nem beszélve megannyi világversenyről. Amikor eligazolt Oroszországba, háromszázezer dollárt kapott egy évre, akkor az a vízilabdában világrekord volt. Szóval, Sapic mindig egy órával az edzés előtt érkezett meg a konditerembe, ezt onnan tudom, hogy akkoriban magam is súlyzózgattam a Becej edzőjeként. Mindenkinél többet, fanatikusabban edzett. Csak hát nem tudta fékezni magát, rendszeresen elborult az agya. Ezért volt óriás a medencében, de esendő óriás.

Három hét összezártság

Kásás Tamás - Kásás Zoltán fia -, akit a világ egyik legjobb vízilabdázónak tartanak, együtt játszott, illetve játszik az elmúlt tizenöt év legjelentősebb szerb pólósai közül néggyel. Vladimir Vujasinoviccsal, Vanja Udoviciccsal és Predrag Jokiccsal (Recco), továbbá Aleksandar Sapiccsal (Savona).

"Jokicot is ide sorolom, mert bár ő montenegrói, azért ott volt az athéni olimpiai ezüstérmes szerb-montenegrói válogatottban" - mondta Kásás, aki jelenleg is a Pro Recco pólósa, de átmenetileg nem szerepel a magyar válogatottban.

- Szóval, miért nem győzzük le öt éve a szerbeket, és mégis, miért nyerünk mindig olimpiát?
- Véletlen, tényleg. Mi mindig kétesélyes meccseket játszottunk a jugókkal. Már az 1997-es sevillai Európa-bajnokság döntőjében is simán kikaphattunk volna tőlük, aztán győztünk 3-2-re. (Kásás "elfelejti" megemlíteni, hogy mindhárom gólt ő dobta - a szerk.) De a sydney-i elődöntőben is alakulhatott volna másképp az eredmény, mint a 8-7 ide. A legelején például 10-9-re kikaptunk tőlük. Vagy említsem az athéni 8-7-et a döntőben? Ha tízszer lejátsszuk azt a mérkőzést, vajon hányszor nyerjük meg?

- Igen, ezek a pozitív példák, mármint a mi szemszögünkből. De Athén óta csak a vereségek...
- Most már bevallhatom, hogy a sydney-i és az athéni olimpia megnyerése kissé eltelített bennünket. Mint amikor jól belakmározik az ember. Nem lettünk nagyképűek, csak nem haraptunk annyira. Ők viszont rettenetesen akartak bizonyítani. Aztán a sok vereségből az lett, hogy a négyéves ciklus végére egy kis fóbia is kialakult bennünk, ez tagadhatatlan. Peking azonban mindent helyrezökkentett.

- De miért? Mennyiben más az olimpia, mint a többi verseny?
- Ezt már sokan, sokféleképpen megfogalmazták. Először is abban, hogy csak négyévente rendezik. Más a légkör, borzalmasan nagy a feszültség, jönnek otthonról a hírek, az egész világ az olimpiára figyel. Meg az, hogy három hétig össze vagyunk zárva. Mi ezt jól bírtuk, a szerbek kevésbé jól.

- Tényleg?
- Persze. Amikor kikaptak az Egyesült Államoktól a pekingi elődöntőben, Sefik, az óriás kapus összeverekedett az izomkolosszus Sapiccsal. Legurultak a lépcsőn, legalábbis így beszélik, mert én nem láttam, Sefik eltörte a kezét, Sapic meg az állkapcsát, de lehet, hogy a sípcsontját is. Egyikük sem játszott a montenegróiak elleni bronzmeccsen, Sapic nem is vette át az érmet, többé nem is játszott, visszavonult. Hát, ennyire nem bírják fejben a gyűrődést.

- Valahol itt lehet a különbség. Két magyar pólósról nem tudom elképzelni, hogy egy olimpián összeverekedjenek.
- Én sem. Ebben feltétlenül jobbak vagyunk. A csapatszellemben. Lehet, hogy külön-külön a tizenhárom magyar vízilabdázó nem jobb játékos a tizenhárom szerbnél, de együtt, csapatként - legalábbis az olimpiákon - mindenképpen jobb. A szerbek valahogy nem voltak képesek ezt a sok csodálatos játékost egyetlen szupercsapattá összegyúrni.

- Pedig micsoda pólósok!
- Hát persze. Kettőt szeretnék kiemelni közülük, mindkettővel volt szerencsém együtt játszani. Az egyikük Vladimir Vujasinovic. Kisujjában volt a póló, fantasztikus csapatember, irányító, de védekezni, távolról gólt lőni is tud. Maga a csoda, ő volt az, aki kordában tartotta a másik zsenit, Sapicot. Utóbbiról mindenki azt mondja, hogy már-már fájdalmasan önző vízilabdázó volt, nem tudott passzolni. De ez nem igaz, zseniálisan passzolt. Csak ritkán.

- Miért vonult vissza olyan fiatalon, harmincévesen?
- Azt hallottam, hogy jövedelmező üzleti vállalkozásba kezdett, amellyel még több pénzt keres, mint a vízilabdával. Bár a póló - szerintem - nem pénzkérdés.

Kilenc meccs nyeretlenül

2005
Szerbia - Magyarország 8-7, Montreal, világbajnokság, döntő
Szerbia - Magyarország 8-7, Belgrád, Világliga
Szerbia - Magyarország 16-6, Belgrád, Világliga-döntő

2006
Szerbia - Magyarország 9-8, Belgrád, Európa-bajnokság
Szerbia - Magyarország 10-9, Budapest, Világkupa-döntő

2007
Szerbia - Magyarország 9-7, Berlin, Világliga-döntő

2008
Szerbia - Magyarország 8-7, Málaga, Európa-bajnokság

2009. március 7.
Magyarország - Szerbia 11-11, Eger, Volvo-kupa

2009. július 11.
Szerbia - Magyarország 8-6, Margitsziget, Unicum-kupa