"Nem az a lényeg, hogy most elveszítettünk egy megnyert meccset, hanem hogy magyar csapatok téthelyzetben, világeseményen, döntő pillanatokban mondanak csődöt, akár hatalmas előnyről is elbukva" - írta egy elkeseredett olvasónk, miután a futsalválogatott szombaton a 4-0-s vezetésről kikapott a csehektől, és így nem jutott be a negyeddöntőbe a hazai rendezésű Európa-bajnokságon. "Tudom, ilyen a sport, de nem hiszem, hogy ebben a műfajban ne lennénk világelsők, hogy még egy ország lenne, amely döntő pillanatokban rendszeresen így összecsinálja magát."
Az utóbbi években számtalan ehhez hasonló olvasói véleményt kaptunk, s maguk a sportolók, edzők is gyakorta emlegetik a "magyar betegséget".
"Csak egy magyar csapat tud ilyen gólt kapni a végén" - jelentette ki Babos Gábor tavaly ősszel a svédek elleni, utolsó percben elveszített vb-selejtező után, "sajnos, utolért minket a magyar betegség" - magyarázta az eredményt a futsalos Gyurcsányi Zsolt a hétvégén, de még a zsinórban három olimpiát nyert Kemény Dénes is azt mondta Pekingben, a Montenegró elleni csoportmeccs után (amelyen már három góllal is vezettünk, mégis épphogy ikszeltünk), hogy "ilyen a magyar lélek, hajlamos egy megnyert meccset majdnem elbukni".
A kudarc nem magyar jelenség
"Ez csak egy címkézés, amit könnyű ráakasztani a kudarcra, ahelyett, hogy belülről megkeresnénk a valódi okokat" - mondja a jelenségről Nagy Sándor sportpszichológus, aki 2007 áprilisa óta a fociválogatott mellett is dolgozik. "Az olimpiai aranynál nem mondják azt, hogy csak egy magyar képes megnyerni, s a kudarc is ugyanígy működik, ez nem csak magyar jelenség, más is képes ugyanilyen vereségeket elszenvedni."
A "magyar betegséget" tehát nem hordozzuk a génjeinkben, annak azonban már lehetnek hosszú távon is káros hatásai, ha erre fogjuk a vereségeinket. "A balsorsra hivatkozók egy tanult tehetetlenséget produkálnak, ahelyett, hogy egy előremutató megoldásra törekednének. A megoldáshoz elsősorban a bennünk lévő gátakat kell lebontani. Idáig sokan eljutnak, de tovább már nem."
Tégy úgy, mintha második lennél!
Nagy Sándor szerint a játékosnak és az edzőnek egyaránt meg kell tanulnia azt, hogy nyerő és vesztő állás esetén is képes legyen maximálisan mozgósítani a mentális, a fizikai, a taktikai és a technikai erőforrásokat, s a mérkőzés minden pillanatában egyenletesen tudjon koncentrálni. "Vannak tipikus törvényszerűségek, amelyeken el szokott menni egy-egy meccs. Nyerő állásnál automatikusan csökkenhet a csapat motiváltsága, párhuzamosan romolhat a koncentráció, a versenyző már nem a jelenre figyel, hanem a mérkőzés végét várja, gondolatban előreszalad az időben. Azt gondolja, hogy a meccs már megvan, ettől már nem ugyanolyan a hajtóereje, egyre több hiba csúszik a játékába, az ellenfélnél viszont ez a folyamat éppen fordítva történhet. A vesztésre állók amolyan minden mindegy alapon bátrabban kezdenek játszani, többet mernek kockáztatni, egyre több dolog bejön ezek közül, így sok esetben megfordul a mérkőzés állása" - véli a szakember, aki szerint mentálisan fel lehet készülni arra, hogy ez a visszaesés ne történjen meg, habár csapatként ez nehezebb, mint az egyéni sportok esetében.
Aki első szeretne lenni, annak úgy kell teljesítenie, mintha második lenne, hogy mindig maradjon benne motivációs feszültség - javasolja Nagy, aki szerint ez a recept hosszabb távon, de akár egy meccsen belül is működhet. "Ez csupán beállítódás, illetve meggyőződés kérdése. A pozitív célmondatokat a mentális tréning során be lehet vinni során a sportolók fejébe, az önszuggesztió a stresszhelyzetekben megfelelő irányba hajthatja a sportolókat."
A hozzáállásban van a különbség
De vajon másképp kell-e mentálisan felkészíteni egy cseh, egy dán vagy egy rossz beidegződésekkel terhelt magyar csapatot? Nagy szerint a felkészülési módszerekben nincsenek nagy különbségek, a hozzáállás minőségében viszont igen. "Egy latinos, déli mentalitás egészen más, mint egy skandináv vagy egy közép-európai, s talán az sem véletlen, hogy a balkáni országok csapatai elég magas szinten játsszák a csapatsportágakat; a közösségi érzés, a küzdőképesség vagy a harci szellem terén egyaránt lehetnek különbségek. Ezenkívül az optimizmusra és a pesszimizmusra való hajlam sem ugyanolyan nemzetenként, s ez az önbizalmat is befolyásolja."
A pszichológus úgy gondolja, a magyarokra jellemző csodavárás sem működhet hosszú távon, és a véletlenekre való hivatkozás is túlzott a magyar sportban: "A sportolónak, ismerve a saját képességeit, reális célokat kell kitűznie, illetve a legmagasabb célokat is le kell tudni bontani elérhető részcélokra."
Izlandnak is megvan a maga rögeszméje |
A szurkolók úgy gondolják, hogy a csapatsportokban, főképp a kézilabdában nincs olyan meccs, amelyen egy bizonyos periódusban ne játszana rosszul a válogatott. Ez az időszak bármikor eljöhet, de egy mérkőzés alatt csak egyszer, és nem is eredményez mindenképpen vereséget, ezért nem is tartanak tőle. "Szerbiában nem szoktak semmit a balsorsa fogni, ugyanis itt az első számú közellenségek a bírók, a játékvezetők. Ők mindig hibásak, így gondolja ezt a szurkoló és az állami televízó riportere is" - írta érdeklődésünkre a vajdasági Magyar Szó sportrovatvezetője. "A szerbek különben nagyon ritkán veszítenek el olyan mérkőzést, amelyen előnybe kerültek. Szerbiában pont fordítva szokott lenni, mikor vesztésre áll a csapat, vagy mindenki leírja őket, akkor nyernek. Az U21-es fociválogatott két éve úgy jutott ki az Eb-re, hogy hazai pályán, Újvidéken 3-0-ra kikapott a svédektől. Mindenki elsiratta őket, aztán Svédországban 5-0-ra nyertek. Magyar nem volt a csapatban..." A csehek a múlt héten három fronton (kézi-Eb, futsal-Eb, nőikosár-Euroliga) is legyőzték a magyarokat, a helyi média azonban nem vont összefüggést a három találkozó között, a futsalmeccs youtube-os összefoglalójának kommentjeiben azonban az egyik cseh szurkoló azt üzente a magyaroknak, hogy tanuljanak meg veszíteni. Egy Prágában élő ismerősünk úgy tapasztalta, a csehek többsége ateista, ezért a balsorsban sem hisznek, a sportkudarcok pedig amúgy sem okoznak kollektív megrázkódtatást, lévén hogy a csehek "focinemzetre", illetve "hokinemzetre" osztják fel magukat. |
A vereséggel nem ér véget munka
Nagy Sándort az Eb előtt megkereste a futsalválogatott szövetségi kapitánya, Kozma Mihály, hogy beszéljen a játékosokkal. "Két és fél héttel az esemény előtt a korábbi kapcsolatra való tekintettel elvállaltam, hogy beszéljek velük, de - és ezzel a szövetségi kapitány is egyetértett - a négy találkozásunk csak tűzoltásra volt elég."
A sportpszichológus ennek ellenére úgy gondolja, hogy a csehek elleni meccsen nem a motivációval volt a gond: "A csapat a 35. és a 40. perc között négy gólt kapott. A vizsgálataim alapján lerajzoltam nekik az Eb előtt, hogy az utolsó öt perc mindkét félidő végén roppant kritikus. A meccsen belüli hibákból kellett volna tanulni, a vészkapusos cseh megoldásnál valamit változtatni kellett volna. A nyerésre álló csapatnál automatikusan beindultak a már korábban említett folyamatok, a futsal pedig egy pörgős, gyorsan zajló játék, amelyben nagyon koncentráltnak kell lenni, 3-4 gólos vezetést ugyanis pillanatok alatt el lehet veszíteni."
Persze ha egy csapat nem terhelhető már tovább fizikailag, akkor a legnagyobb mentális varázslat sem működik, Nagy szerint a csúcsteljesítményhez három tényező egyidejű találkozása szükséges: a megfelelő képességek (fizikai és mentális egyaránt), a motiváció, illetve a koncentráció.
Ám ha nem jön össze a győzelem, a vereséggel nem ér véget a munka, utána mindig meg kell nézni, hogy mi hiányzott. A futsalosok szerinte motiváltak voltak, de a koncentrációban és valószínűleg a képességek terén is lehettek hiányosságok.
"Csak élni kéne a lehetőségekkel" |
Lénárt Ágota tapasztalata és becslése szerint a magyar olimpiai keret tagjainak közel fele járt már sportpszichológusnál, ugyanakkor csak a versenyzők negyedének van állandó kapcsolata pszichológusával. Nyugaton és a tengerentúlon minden élcsapatnál, illetve válogatottnál állandó a pszichológusi jelenlét. Lénárt hozzátette: a kézilabdásokkal korábban dolgozott együtt, most is felajánlotta segítéségét, ám a szövetség ezúttal nem alkalmazta őt. "Nem a munkámmal vagy a személyemmel volt a gond. A szövetségben azt hiszik, hogy ez pénzkérdés, pedig nem az" - mondta Lénárt, aki szerint 13-14 éves kortól érdemes elkezdeni a munkát a sportpszichológussal. |