"Miért nem hívjuk ide Ottmar Hitzfeldet?" - interjú Bicskei Bertalannal

Bár Afrikából nincs rálátása az utóbbi hónapok magyar viszonyaira, Bicskei Bertalan úgy érzi, ha csak bizonyos kérdésekben igaza van Huszti Szabolcsnak, akkor nagy probléma van a futballválogatottnál. A libériai nemzeti csapat szakvezetője szerint egy külföldi edzőtől mindig többet várnak el, és elsősorban nem Matthäus és Koeman hibája, hogy nem voltak sikeresek a válogatottal. Bicskei jól érzi magát Monroviában, úgy gondolja, csapatának van jövője, s elképedve látja, micsoda kultusz övezi még mindig a legendás csatárt, George Weah-t.

- 1998-ban öntől is magyar futball megújítását várták, akárcsak most Egervári Sándortól. Mennyire érzi érvényesnek az összehasonlítást a két korszak között?
- Nem hiszem, hogy teljesen analóg lenne a kettő, Sanyi most ugyan fiatalít, de a csapat magját olyan játékosok alkotják, akik négy-hat éve már együtt játszanak. Én 1998-ban teljes átalakítást végeztem, meg is köveztek volna a szurkolók, ha a jugoszlávok elleni vb-pótselejtezőn szétvert keretre építek. Nálam szinte mindenkit le kellett cserélni, szerencsére ott volt tartaléknak az atlantai olimpián szerepelt csapat, illetve a még fiatalabbak a Ziegler János által irányított utánpótlás-válogatottból.

- Mit szól a Huszti Szabolcs nyílt levele által felszínre került problémához?
- Volt szerencsém olvasni a levelet, de mivel kevés időt tartózkodom Magyarországon, nincs rálátásom a dolgokra. Azt mondom, ha Szabolcsnak csak bizonyos kérdésekben is igaza van, az nagyon nagy problémára utal.

- Svédországba elutazott a válogatottal a Videoton és a Debrecen edzője, Mezey György és Herczeg András is. Mennyire volt korábban megszokott, hogy a csapattal klubedzők is menjenek?
- Erre az én időmben is volt lehetőség, főleg akkor, amikor a csapat különgéppel utazott, s szerették volna feltölteni a létszámot. Ebben semmi kivetnivalót nem találok.

- Magyarországon az eddigi külföldi kapitányokat, Lothar Matthäust és Erwin Koemant folyamatosan támadták. Ön, aki több országban is dolgozott, mennyire érezte - vagy mennyire éreztették -, hogy idegen?
- Alapjában véve mindig is így éreztem. Egy külfölditől többet várnak el, ez egyértelmű. Svájcban és Dél-Koreában is átéltem azt, hogy egy rosszabb széria után behívott az elnök, s őszintén azt mondta, nem azért hoztak külföldi edzőt, hogy a csapat bukdácsoljon.

- Akkor adódik a kérdés: mi a véleménye az eddigi két külföldi kapitányról? Támogatja ezt az irányvonalat?
- Két különböző típusú edzőről beszélünk. Matthäus egyéniség volt, a mentalitása és habitusa átragadt a csapatra. Akkor az erősebb válogatottak ellen is felvállaltuk a bátrabb harcmodort, ez pedig szimpatikussá tette a szurkolók körében. Koeman más típusú volt, vele meg éppen az összmérleg mutatott jobban. Ők ketten nem váltottak meg semmit, de ez nem is az ő hibájuk elsősorban. Érdekes, hogy külföldi edzőket - kevés kivételtől eltekintve - általában a fejlődő országok alkalmaznak, Magyarország pedig nem ez a kategória. De azt mondom: ha már egyszer 120 milliót rááldozunk egy külföldi kapitányra, akkor miért nem adunk 360 milliót, s hívjuk ide Ottmar Hitzfeldet vagy Roy Hodgsont? Őket ismerem személyesen, nagyszerű szakemberek, s nem igaz, hogy megfizethetetlenek.

- Lenne még kedve a magyar futballban, a magyar labdarúgásért dolgozni?
- Nagyon szerettem és szeretnék még tenni érte. Ha Libériából hazatérek, s még lesz erőm a munkához, akkor lehetséges. Sajnos mindig is úgy kerültem külföldre, hogy nem volt aktuális feladatom itthon, így miután felkérést kaptam más országból, nem vacilláltam.

- Most éppen Libériában dolgozik, hogyan került kapcsolatba a nyugat-afrikai válogatottal?
- December elején jöttem haza Egyiptomból, szerettem volna itthon dolgozni, de ajánlatot sem kaptam sehonnan. Adtam magamnak fél évet, közben pedig elkezdtem írni a kapusos szakkönyvemet, amellyel olyan jól haladtam, hogy más munka híján befejeztem. Nyáron aztán érdeklődni kezdtem az ismerősöknél, akadt lehetőség Tunéziából és Egyiptomból, de végül Sallói Pista barátom és Vörösbaranyi József menedzserirodája révén jutott a tudomásomra, hogy Libéria kapitányt keres. Összesen 124 névből kezdett el válogatni a helyi szövetség, végül aztán öt, majd három főre szűkült a lista. Nem tudom, név szerint kik voltak a vetélytársaim, annyit tudok csupán, hogy egy afrikai szakember mellett egy brazil, egy olasz és egy spanyol edző maradt a kalapban. A tárgyalások végső fázisára kihívtak, személyesen is elbeszélgettek velem, ez alapján döntöttem el, engem érdekel ez a munka, elfogadom az ajánlatot, ha rám voksolnak.

- Nem tartott kicsit ettől a kalandtól egy olyan országban, ahol a közelmúltban még polgárháború zajlott? Milyenek az ottani hétköznapok?
- Libéria most békés ország, a polgárháborúnak vége, igaz, sokat segít a helyzeten az ott állomásozó tízezer ENSZ-katona is. Monroviában élek, ami nem csoda, hiszen a négymilliós lakosság fele fővárosi. Csodaszép, tizenöt lakásos társasházban lakom, nincs semmi problémám, más kérdés, hogy azért az épület erősen kilóg a környezetből.

- Felesége is kiköltözött önnel?
- Nem, mert a szerződésem szerint havi tíz napot Magyarországon tölthetek. Ha ez véletlenül nem jönne össze a munkám miatt, akkor a feleségem utazik ki hozzám.

- Milyen feladatokkal bízta meg a szövetség? Mert minden bizonnyal a válogatott-összetartások és a mérkőzések nem igényelnének havi 20 munkanapot.
- A feladatom összetett. Miután a nagyválogatott légiósokra épül, így nekem a hazai játékosokból egy helyi válogatottat kellett összeraknom, és rám bízták az olimpiai csapatot is. A légiósokról könnyű információkat szereznem az internet korában, jelenlegi legjobb játékosunk szerintem egyértelműen Sekou Jabateh Oliseh, aki a CSZKA Moszkvában játszik, ő lőtte a Zimbabwe elleni Afrika-kupa-selejtezőn a gólunkat. A hazai játékosokról a nem túl képzett kollégák adnak képet. Bár látszik, hogy nem értenek annyira a focihoz, de támaszkodom rájuk, hiszen ők ismerik az itteni viszonyokat. A hazai játékosokból álló csapat különösen fontos, hiszen Afrikában zajlik egy külön, rendkívül népszerű bajnokság ezen együtteseknek.

- Hogyan állította össze az első keretét?
- A szövetség hihetetlen munkát végzett, minden egyes klubcsapatot elhoztak nekem egy edzőmeccsre, hogy lássam a teljes mezőnyt. Én végignéztem a találkozókat, lejegyzeteltem, melyik csapatból melyik játékos tetszett, kit milyen poszton tudnék elképzelni. Kiderült, a kiválasztottak 85 százaléka 21 éven aluli labdarúgó, így gyakorlatilag össze is állt az olimpiai csapat. Javaslatomra ezt az együttest indítjuk a már említett bajnokságban, így lesz alkalom a heti egy-két edzés mellett komoly meccseken is gyakorolni. A csapat tehetségére jellemző, hogy Guinea A válogatottját legyőzte, majd az U20-as világbajnok Ghánától is csupán 1-0-ra kapott ki.

- Milyen az ország helyi bajnoksága?
- Most éppen semmilyen, a bajnokság ugyanis tavaly október óta szünetel, ha minden jól megy, most október közepén elrajtolhat majd ismét. A szövetség új elnökséget kapott, ők akarnak most reformot végrehajtani, hogy az eddigi három hónapos bajnoki évad végre legalább a duplájára nőjön, mint más országokban.

- Ha Libéria, akkor a futballszeretőknek George Weah neve ugrik be. Igaz, hogy valódi kultusz lengi körül az egykori aranylabdást?
- Teljesen igaz, Weah elképesztő népszerűségnek örvend, hihetetlen az a nimbusz, ami őt övezi. Ráadásul még mindig fantasztikus futballista. A szövetség szervezett egy mérkőzést a válogatottamnak Weah veterán társai ellen. Amikor azt mondták, azért kötik le a meccset, hogy nézzem meg, hátha a másik csapatból befér valaki hozzánk, csak nevettem. Aztán kiderült, ezek a negyvenéves csillagok még mindig nagyon tudnak futballozni. Akadt olyan, aki most simán beférne a válogatottba, van olyan, aki heti pár edzéssel hasznunkra lehetne. Alig tudtunk nyerni 1-0-ra. Ez persze nem véletlen. Azok a játékosok, akik még a polgárháború előtt nőttek fel, komoly képzést kaptak. A mostani fiataloknak a háború miatt nincsenek meg a kellő alapjaik.

- Ez a fiatal csapat milyen esélyekkel indul a kontinenesviadalon?
- Egyértelmű, az Afrika-kupa-selejtezőn nem mi vagyunk az esélyesek. A világranglista alapján Mali kiemelkedik, az 55. pozícióban van, de Zimbabwe és a Zöld-foki szigetek is 40-50 hellyel előttünk áll. A valóságban azonban nem ekkora a különbség. Az első, Zimbabwe elleni mérkőzésünk első félidejében pechünk volt, mert sok helyzetet kihagytunk, az ellenfél meg szó szerint talált egy gólt. A szünet után nekik rontottunk, futottunk az eredmény után, ebben benne volt a súlyos vereség réme, de az egyenlítés is. Szerencsére utóbbi sikerült, igaz, korábban szidták a libériai kapusokat, de be kell vallanom, a pontszerzést Sunday Seah-nek köszönhetjük, aki három-négy ziccert is fogott.

A korábbi egyszeres válogatott kapus, Bicskei Bertalan Kapusok könyve címmel labdarúgó szakkönyvet jelentetett meg. A mesteredző elmondta, négy és fél évesen döntötte el, kapus lesz.

"Szüleim színészek voltak, szerették volna, ha én is ezt a pályát választom, de nekem a színházban csak a taps tetszett. S amikor egy futballmérkőzésen azt láttam, hogy a legnagyobb tapsot mindig a kapus kapja, eldöntöttem, én is az leszek."

"Amikor szüleim a szerényebb tanulmányi eredményeim hatására később azt kérdezték tőlem, mégis mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, kapus. Szegény édesanyám sírva fakadt, mert azt hitte, a portás posztra gondolok. Szerencsére édesapám értette a dolgot, ő mindig is támogatott. 14 éves voltam ekkor, a Ferencvárosban védtem, Varga Zolival szerepeltem egy csapatban. Olyan jók voltunk, hogy pontveszteség nélkül nyertük a korosztályos bajnokságot, volt olyan évad, amikor Zoli egymaga 66 gólt szerzett."

"18-19 évesen éreztem azt először, lehet belőlem még élvonalbeli kapus. Az NB II-es Veszprém Vegyészben védtem, volt egy borzalmas mérkőzésem az Autóbusz ellen. 3-2-re kaptunk ki, nagyon gyengén teljesítettem, de a meccs végén óriási bravúrral védtem egy szabadrúgást. Akkor gondoltam arra először: na, egy ilyen védéssel már beférnék az NB I-be is."

"Egyetlen válogatott mérkőzésem örökre emlékezetes, mindenki arról beszél, ha szóba kerül. 1973-ban a Népstadionban Svédországgal játszottunk 3-3-at, s így nem jutottunk ki a '74-es vébére. Azt mondom, nem követtem el olyan óriási kapusbakikat, mint amilyeneket azóta is látni, de mégis mindenki Edström egyenlítő gólját emlegeti. Sőt, jártam kint rokonoknál Svédországban, ahol egy boltban mondták az eladónak: 'Tudja, ki ez az ember? Neki fejelte Edström a gólt.' Szerencsémre az eladóról kiderült, ő is kapus volt valamikor, kaptam is 30 százalék kedvezményt."