Gianni Brera, az egyik leghíresebb olasz újságíró írta a Storia critica del calcio Italiano hasábjain, hogy az 1930-as világbajnoki döntő (Uruguay-Argentína 4-2) bizonyítékul szolgált arra: „hiába látványos és fantáziadús az argentinok támadójátéka, technikai fölényük nem tudja kompenzálni a taktikai fegyelmezetlenségekből és a védelmi megingásokból származó hiányosságaikat”. A helyzet most kísértetiesen hasonló. Alejandro Sabella argentin szövetségi kapitány csapata erősen orrnehéz: túlkínálat van támadókból, a középpálya már nem olyan fényes, a védelemben és a kapusposzton pedig nincs a világelithez tartozó játékos.
Történelmileg Argentína két véglet, a la nuestra, vagyis a bohém, önkifejező, művészi szépségre törekvő futball és a nyers, olykor brutális erőfutball között ingázott. Ma, amikor Messi, Agüero, Higuain, Di María és Lavezzi a válogatott húzóneve, nem kérdés, melyik korszakot éljük. Ahogy Dél-Afrikában, úgy most is övék a legerősebb támadósor, de 2010-ben láttuk, mit ér, ha egy csapat védekezése és támadása nincs egyensúlyban.
Az előző vébét Messi nem a saját posztján játszotta végig – nem is szerzett egy gólt sem. Most ez nem fordulhat elő, Sabella egyértelműen a legnagyobb sztárja köré építi a csapatát. Messi azonban – a saját mércéjével – közepes szezonon van túl, ráadásul karrierje során először sok sérülés hátráltatta. Ennek meglehet az az előnye, hogy pihentebb a szokásosnál, de az, hogy formáját nem tudta állandósítani idén, visszaüthet. Ráadásul, ha akarja, ha nem, a média attól lesz hangos, hogy most kell megmutatnia, van akkora játékos, mint Maradona, és erre jobb esélye aligha lesz: a válogatott minden meccsét Argentínához közel játssza. A túlzott, talán irreális elvárás nem biztos, hogy serkentően hat majd rá.
A nagy argentin tízesek mögött mindig ott volt egy kiemelkedő védekező középpályás. Maradona mögött Sergio Batista, Aimar mögött Diego Simeone, Riquelme mögött Cambiasso. Messi mögött viszont az a Fernando Gago játszott a vb-selejtezőkön, aki az európai futballban nem sokat mutatott, ráadásul térdsérülése miatt talán csak vészmegoldás lesz Brazíliában. Helyettese Javier Mascherano lehet, aki klubjában évek óta nem is ezen a poszton játszik, ráadásul nincs túl jó szezonja.
A védelem legerősebb összetétele várhatóan a Pablo Zabaleta (Manchester City), Ezequiel Garay (Benfica), Federico Fernández (Napoli), Marcos Rojo (Sporting CP) sor, ami önmagában sem bombaerős, de a tagjai még így is sokkal jobbak, mint a mögöttük lévő cserék (például Martin Demichelis). Ráadásul a válogatott első számú kapusa, Sergio Romero végigpadozta az évet Monacóban, és egyébként sem egy életbiztosítás, a beadásokkal különösen hadilábon áll.
Az is kérdés, Argentínának tényleg előnye-e a dél-amerikai rendezésű vb úgy, hogy az Brazíliában van. Összességében talán nem, sőt. "Egy argentin vb-győzelem minden brazil rémálma. Nyerjen bárki, csak ők ne" – fohászkodott nemrégiben Newton Cesar Santos, aki könyvében (Brazil X Argentina: Stories of the Biggest Classic in World Football) nem kevesebb, mint 600 oldalon ír a brazil-argentin szélsőséges rivalizálásról, a két ország viszonya pedig egészen biztosan nem könnyíti majd meg Messiék dolgát.
Az utolsó gyenge láncszem – ahogy Dél-Afrikában is – a szövetségi kapitány lehet. Alejandro Sabella kevés tapasztalattal rendelkezik, nagy tornán még nem vezetett egy csapatot sem, edzői karrierjének jelentős részében Daniel Passarella segítőjeként dolgozott.
Az angol válogatottra általában jellemző problémák most is adottak, miközben egyfajta generációváltáson megy keresztül a válogatott: az idős játékosok talán túl idősek, a fiatalok pedig még tapasztalatlanok. Mindenesetre a fiatalítás jegyében került ki a csapatból Ashley Cole, Jermain Defoe és Michael Carrick.
Először is megoldatlan kapuskérdés. Joe Hart helye még a Cityben sem biztos, nagyon hullámzó teljesítményt nyújtott az idényben. Ennél is fontosabb azonban, hogy Hodgson csapatának sem a taktikai formációja (4-4-2, vagy 4-2-3-1), sem a stílusa (labdabirtoklás, vagy kontrázás) nem alakult ki igazán a selejtezők során. Aztán ott van Gerrard és Lampard együttes játéka, amely sosem működött igazán.
Gary Cahill és Phil Jagielka duója is kényes ügy, különösen, ha nem játszik előttük egy igazi védekező középpályás. Támadásban Sturridge, Welbeck, Alex Oxlade-Chamberlain és Sterling is ígéretes tehetség, de ők is inkább a jövő emberei, mintsem a jelené.
"Nagyon konzervatív a játékfelfogásunk, aminek két oka van: egy szociokulturális, és az ebből következő sportszakmai. Olaszországban nincs nagy hagyománya a kemény munkának, márpedig anélkül sokkal egyszerűbb védekezni, mint támadni. Minél előbb szakítunk a hagyományos 'győzni bármi áron' mentalitással, annál jobb. A futball filozófiája gyökeresen megváltozott a világ más tájain, ezért is járnak ezek az országok előttünk. Olaszország a letűnt sikerek hazája" – mennydörögte Arrigo Sacchi a dél-afrikai vb arcpirító kudarca után.
Abból a pofonból nagyon szépen felállt a válogatott a 2012-es Eb-re, és semmi sem utal arra, hogy ne várhatnánk a vébén is a legjobbak közé Cesare Prandelli csapatát. A keret legerősebb része egyértelműen a csapat gerince, kezdve Buffonnal a kapuban, folytatva belső védőkkel - Barzagli, Bonucci és Chiellini is bevethető ezen a poszton -, és a középpálya közepe is első osztályú: Pirlo, De Rossi, Verratti, Montolivo, mögöttük Motta és Marchisio, szóval széles a választék. Ez elsősorban annak tudható be, hogy az olasz futballstílus tradicionálisan a pálya közepét szereti uralni.
Ellenben a széljáték mindig is az olaszok gyengéje volt. Ez az oka annak is, hogy a 4-2-3-1-es formáció nem terjedt el Olaszországban. Az olasz válogatott szélsőhátvédjei messze elmaradnak a nemzetközi elittől, amit várhatóan azzal ellensúlyoz majd a kapitány, hogy döntően kontrajátékra állítja be a csapatát. Erre utal az is, hogy a klasszikus középcsatárok (Luca Toni, Gilardino) kimaradtak az olaszok vb-keretéből, Prandelli a gyors, mozgékony támadókat favorizálja, akiknek területre van szüksége.
Szembetűnő ugyanakkor, hogy a jelenlegi olasz csatárok nem ütik meg a korábbi ászok - Roberto Baggio, Zola, Vieri, Totti, Del Piero - szintjét. A mostani generáció nagyon messze van attól, hogy vb-esélyessé tegye a válogatottat. Nem szólva arról, hogy Balotelli és Cassano közhelyesen gyenge mentálisan, amiből bármikor komoly probléma származhat. Összességében az erőtlen széljáték és a klassziscsatárok hiánya miatt nem nevezhetjük favoritnak az olaszokat, ráadásul a csapat kulcsjátékosa, Andrea Pirlo, az Eb és a Konföderációs Kupa miatt évek óta nem kapott igazi pihenőt.
Didier Deschamps kapitánysága alatt jóval kiegyensúlyozottabb lett a francia csapat teljesítménye, és megszűntek a Domenech-érára jellemző belviszályok is. A válogatottat saját képére formálta Deschamps: hatékony, megbízható, de nem különösebben látványos csapat a francia. Pedig a keretük nekik is bitang erős, egy klasszis jobbszélsőt leszámítva (Valbuena nem igazi megoldás, Nasrit el sem viszik a vb-re) minden poszton van európai szinten jegyzett játékosuk.
Csakhogy a francia válogatott inkább egyéniségek összessége, mintsem egy jól működő gépezet. Nincsen igazi stílusuk, amely felerősítené a kulcsjátékosok erényeit, vagy amely természetes vezéreket emelne ki a csapatból. A hivatalos indoklás szerint Nasri azért maradt ki a vb-re utazó keretből, mert "bár a Manchester Citynek fontos tagja, a válogatottban nem teljesített olyan jól, mint klubjában. Nem a legjobb 23 játékost válogattam be, hanem a legjobb csapat kialakítására törekedtem". Holott ez szinte a keret minden meghatározó tagjára igaz Benzemától Ribéryiig, Cabayétól Koscielnyig. Így aztán a franciáknak sem átütő erejű stílusok, sem nyerő típusú vezéregyéniségeik nincsenek, enélkül pedig nehéz világbajnoki címet nyerni.
A fogadóirodák szerint a hazai pályán játsszó Brazilok a torna legnagyobb esélyesei, őket követik az argentinok és a németek, a címvédő Spanyolország pedig mindössze a negyedik a sorban. A táblázat azt foglalja össze, a fogadóirodák hányszoros pénzt fizetnének az adott ország vb-győzelme esetén.
