1950-ben Brazília a hazai rendezésű világbajnokság döntőjében 2-1-re elbukott Uruguay ellen. Öngyilkossági hullám söpört végig az országon, szétzavarták a fociválogatottat, a csapat által addig használt fehér szerelést a jól ismert sárga-kékre változtatták, még a meccset közvetítő rádiós kommentátor is visszavonult.
Egy esetleges idei kudarc következményeit nehéz előre jelezni, de az biztos, hogy a válogatott nem tudhat maga mögött olyan támogatást, mint egykor. A nép hiába imádja a focit, a braziloknak elegük lett abból, hogy a kormány óriási összegeket költ el stadionokra, miközben a közszolgáltatások színvonala pocsék, sokan éheznek. Az emberek úgy érzik, a befizetett adójuk eltűnik, és mindenhol csak a korrupciót látják.
A közvélemény elvárását és ezzel a csapatra nehezedő nyomást azonban mindez nem csökkenti, a vb-címen kívül minden más csalódás lenne. De vajon reális-e ez az elvárás? A 2013-as Konföderációs Kupa megnyerése azt mutatta, hogy igen, csakhogy azon a tornán egyedül Brazília volt igazán motivált.
Luiz Felipe Scolari csapata egy szélső támadóra, Neymarra van felépítve, mögötte viszont egységes csapat dolgozik. A braziloknak a középpálya gyors átjátszása és a támadások direkt befejezése az első számú erényük. Ehhez jól illik a 4-2-3-1-es játékrendszerük, már csak azért is, mert így érvényesülnek a szélső védőik. Ne feledjük, az elmúlt öt alkalommal olyan válogatott nyerte a vébét, amely tökéletes párossal rendelkezett a védelem két oldalán (1994, Brazília: Jorginho és Branco; 1998, Franciaország: Lizarazu és Thuram; 2002, Brazília: Roberto Carlos és Cafú; 2006, Olaszország: Grosso és Zambrotta; 2010, Spanyolország: Ramos és Capdevila), most Dani Alves és Marcelo duójában van fantázia. Egy gyors, technikás kontracsapat jó sansszal indul a címvédő, labdabirtoklásra építő spanyolok ellen.
A brazil válogatott ugyanakkor kísértetiesen hasonlít a Scolari-féle Portugáliára. Elég erős a kezdőcsapat, de a kulcsposztokon nincsenek minőségi cserék vagy olyan kiegészítő emberek, akikkel szükség esetén alapvetően más típusú játékra lehetne átállni – csak itt C. Ronaldo helyett Neymar a sztár.
Miért olyan technikásak a brazil focisták?
A rendszer elleni lázadás megjelenik a brazil futballhagyományokban is. Eduardo Archetti antropológus szerint, amint érezhetővé vált a spanyol és olasz bevándorlók hatása, a dél-amerikai labdarúgásban az angol dominancia diktálta erőjáték és a fegyelem helyett a technikai képzettség, a kifinomultság és főleg az egyéni játék került előtérbe. Ez a folyamat aztán az élet más területein is megfigyelhetővé vált, különösen, ami a fegyelem elutasítását illeti.
A brazilok igyekeznek megkerülni a szabályokat. Megtanulták, hogy magukra sokkal jobban számíthatnak, mint bármilyen külső erőre. A jelenség leírására Robert DaMatta antropológus vezette be a "jeitinho" fogalmát, amely szó szerint "kis utat" jelent. DaMatta ezzel magyarázta a brazilok kreativitását, amelyre oly büszkék, és amelynek hátterében az áll, hogy a törvények és a rendszabályok még a rabszolgaság 1888-as eltörlése után is a gazdagok és hatalmasok érdekeit védték, így a braziloknak szükségük volt kiskapukra, hogy megkerüljék ezeket.
A stílussal is akadhatnak problémái Scolarinak. A 2013-as Konföderációs Kupán tapasztalt laza védekezés nagyon feküdt a csapatnak, de az eredménycentrikus bekkelés feltörésével gondban lehet, mert pozíciós játékban messze nem olyan erős – igazi középcsatára sincs, Fred és Jo elmarad a világ élvonalától. B tervként a pontrúgásokra és Hulk átlövéseire építhet majd a csapat, ami elég szerény repertoár. További hátrány, hogy nincs olyan klubcsapat, amelyre fel lehet építeni a válogatottat, mint a németek esetében a Bayern München, az olaszoknak a Juventus vagy a spanyoloknak a Barcelona.
A nagy nyomás, az egyszemélyes támadósor, a minőségi cserék hiánya és a tény, hogy a csapat az elmúlt négy évben alig játszott vérre menő tétmeccset, erősen megkérdőjelezi, hogy tekinthetjük-e Brazíliát a vb első számú esélyesének.
A spanyolok a címvédők és az utolsó két Eb győztesei, vagyis az esélyeseket hozzájuk kell mérni. A dominanciájuk klubszinten is tetőzik: a két európai kupadöntőben három spanyol csapat érdekelt. Ezzel az lehet a gond, hogy a válogatott Vicente Del Bosque kapitánysága alatt egyértelműen a Barcelonára épül, ugyanakkor a meghatározó spanyol klubcsapatok közül éppen a katalánok nyújtják idén a leggyengébb, de mindenesetre leghullámzóbb teljesítményt.
A tiki-taka és a Barca-stílus lényege a rendszer totális dominanciája az egyén felett. Csakhogy a stílus egyre inkább kiismerhetővé vált az ellenfelek számára, a válogatott és a Barca is kapott komoly pofonokat az utóbbi években. Ha a stílussal nem tudnak már nyerni, akkor az – eddig éppen háttérbe szorított – egyéniségeken a sor. Matának viszont zaklatott szezonja volt, Torres évek óta vergődik, Fabregas és Pedro sem lehet büszke az idei szezonjára, Xavin egyre inkább meglátszik az évek múlása.
Ott van viszont a Brazíliában közutálatnak örvendő Diego Costa kirobbanó formája, ő könnyen a spanyol válogatott és a vb hőse lehet. Vele kapcsolatban is van azonban kérdőjel: a válogatott játéka nem a center kiszolgálására van kihegyezve, mint az Atléticóé, ráadásul komoly tétmeccset még egyet sem játszott Spanyolország színeiben.
Jelenleg a spanyoloknak nincs válaszuk a reaktív, kiemelkedően gyors, a széljátékot erőltető ellenfelek játékára, ami a Konföderációs Kupán egyértelműen érezhető volt, de már a 2012-es Európa-bajnokságon is akadtak erre utaló jelek a Portugália vagy az Olaszország elleni csoportmeccsen. Casillas esetében visszaüthet, hogy nem véd a bajnokságban, a klubcsapatok sikerei fokozott meccsterheléssel is jártak, a játékosok fizikailag kifacsart állapotban érkezhetnek a vébére, ráadásul a született vezér, Puyol hiányzik.
A közvélekedés szerint a németek győzelemre születtek, pedig az ország 1996 óta nem nyert nagy tornát. Nagyjából azóta, hogy Jürgen Klinsmann visszavonult a válogatottól.
Nem állítjuk, hogy a két dolog összefügg, de tény, hogy a németeknek jelenleg nincsenek befejezőcsatáraik. Miroslav Klose az egyetlen klasszikus középcsatár a keretben – ő egyébként két találatra van attól, hogy megdöntse Ronaldo 15 gólos vb-csúcsát. Mario Gomez a folyamatos sérülései miatt ott sem lesz Brazíliában, Stefan Kiessling és Joachim Löw szövetségi kapitány között pedig személyes ellentétek húzódnak. Ettől függetlenül a német keret bombaerős, a teljes állományt nézve talán a legerősebb a mezőnyben, hiányposztok nélkül.
Viszont a dél-afrikai vb óta érdekes változásokon ment keresztül a csapat. Akkor – az eredményt tekintve – szoros meccset játszottak a spanyolokkal (0-1), de a játékosok a meccs után elmondták, egy pillanatra sem érezték úgy, hogy lenne esélyük a labdát teljesen eldugó ellenféllel szemben. Részben emiatt váltottak stílust. 2010-ben kontragólokkal mosták le az angolokat és az argentinokat, azóta azonban mind a válogatott szempontjából meghatározó Bayern München, mind maga a válogatott labdatartásra építő futballt játszik, és ők maguk váltak sebezhetővé a kontrákkal szemben. Láttuk ezt az Európa-bajnoki elődöntőben, ahol az olaszok kivégezték a csapatot, de az is szembetűnő, hogy erős ellenféllel szemben gyakran komoly adok-kapokba keveredik a német válogatott. Svédország ellen két nyolcgólos meccset is játszottak (4-4, 5-3), az Egyesült Államoktól 4-3-ra kaptak ki, Ecuadort 4-2-re verték egy éve, Paraguay ellen pedig 3-3-as döntetlen lett a vége. Vagyis egyelőre nincs egyensúlyban a német csapat védekezése és támadómunkája, ami az egyenes kieséses szakaszban jelentős veszélyforrás lehet.
A Bayern-játékosok látványosan leeresztettek a szezon végére, a nagy csalódás után mentálisan is nehéz lesz felpörögniük, pláne stílust váltani. Podolski sokat hagyott ki sérülések miatt, és igaz ez Özilre is. A vébén viszont végleg előtérbe kerülhet a válogatottnál eddig kissé méltatlanul jegelt Marco Reus.
A dél-afrikai vébén Uruguay meglepetésre, de nem érdemtelenül jutott a négy közé. Oscar Tabarez csapata általában a masszív védekezésre épít, miközben egy emberre hegyezi ki a támadásokat. 2010-ben ez az egy Diego Forlán volt, az idén vélhetően Luis Suárez lesz, és ott van még Edinson Cavani is.
Nagyon erős trió, de Tabareznek mindig gondot okozott, hogyan tartsa egyszerre a pályán mindhárom játékost. Uruguay jó példa arra, hogy a csapatépítés jóval összetettebb dolog, mint a posztonként bevethető legjobb játékosok beerőltetése. Az egyensúly, a csapatrészek összehangolt működése és a rendszer hatékonysága fontosabb, mint az egyéniségek favorizálása.
Tabarez egy sajátos rekordot is beállított a dél-afrikai vébén: 1966 óta egy csapat sem jutott vb-negyeddöntőbe ilyen alacsony, mindössze 40%-os átlagos labdabirtoklással. A csapatjátékuk várhatóan most is a stabil védekezésre épül majd, az abból vezetett kontrákat pedig Suáreznek és Cavaninak kell befejeznie.
A torna egyik legidősebb csapata az uruguayi, szinte minden kezdőjátékos harminc év körül van, ami a rutin miatt előny lehet, ugyanakkor a sorozatterhelés, a rövid kispad és a várhatóan embert próbáló időjárás nem nekik kedvez majd – ahogy az sem, hogy a csapat mögött nem áll megbízható kapus. Fernando Muslera potyáit egész Európa ismeri.
Cikkünk második részében azt mutatjuk be, hogy miért nem titkos favorit Anglia, Franciaország, Argentína és Olaszország.
